Átlátszó (HP fanfic)

20. fejezet

Elizabeth álmatlanul meresztette a szemét a plafonra. Először úgy gondolta, hogy Blackék szülei egész kedvesek, de aztán rájött, az igazság az, hogy csak kevésbé bolondak, mint az övéi. Mindenesetre, a szerető szülők fogalmától elég messze álltak.

Túl nagy vendégszobát kapott, és túl nehéz a sötétítő függöny, amivel eltakarhatná a Holdat, ami most teljes pompájában virított az égen, mint egy hatalmas labda. Nem mert megmozdulni, nemhogy megpróbálni még egyszer lesötétíteni a szobát. Minél jobban koncentrált a légzésére, és arra, hogy halk legyen, annál jobban zihált, de az i-re az tette fel a pontot, amikor valami elhaladt az ajtaja előtt, ami tuti nem ember volt. Visszafojtott lélegzettel várt, és hallotta, ahogy a valami morogva távolodik.

Sipor, a házimanó, hát persze. Elizabeth rettegett a házimanóktól.

Is.

Arra gondolt, hogy talán hozzá is be fog majd jönni, amíg alszik, és ettől rémülten pattantak fel a szemei.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve ledobta magáról a takarót, és körbe sem nézve futott ki a folyosóra. A képek összesúgtak körülötte a sötétben, és azonnal megbánta a tettét, de már nem akart visszafordulni. Megállt Sirius ajtaja előtt, kopogásra emelte a kezét, és mélyeket sóhajtott. Nem akarta zavarni a fiút. Talán kinevetné. Elizabeth szeretett bátornak tűnni, de félni nem bátor dolog, főleg nem a manóktól. És egy, a halk léptekből ítélve, pont most indult el fölfelé. Sarkon fordult, és feltépte a szemközti ajtó kilincsét, bejutva a szobába halkan becsukta, és nekivetette a hátát. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Elizabeth?

A lány majdnem felsikkantott. Ebben a szobában is halvány ezüst fénnyel világított be a hold, és arra gondolt, hogy Sirius szerencsés, amiért az ő ablaka a másik oldalra néz. Regulus a takarója szélét markolta, és úgy nézett rá, mint aki rémeket lát. A haja csapzottan lógott a szemébe.

– Mint látod – vigyorgott zavartan. – Nem tudok aludni – bökött az ablak felé, mert még mindig jobb indok a túl erős fény, mint a házimanóktól való félelem. 

– Hogy... hogy segítsek? – kérdezte a fiú, miközben felült, és a karját felhúzott lábai köré fonta.

– Nem tudom – rázta a fejét. Átkozta magát, amiért ilyen idióta. Eljött idáig, és most? Megkéri Regulust, hogy csavarja le a holdfényt, vagy mi? Egyikük sem tudja elhúzni azt az izét zajcsapás nélkül.

– Én sem tudok aludni – suttogta a fiú. – Tegnap is átmentem Siriushoz, de tudod, nem merek túl sokszor. Nem akarom, hogy gyávának higgyen – bámult a vele szemközti falra. 

– Először én is hozzá akartam menni – vallotta be Elizabeth.

Regulus lassan felé fordult. Nagyon fáradtnak tűnt, és ahogy elveszetten kicsire összehúzódva kuporgott, a lány arra gondolt, hogy lehet, ő még nála is jobban fél. Örült, hogy nem Siriust zaklatta, aki mindig bátor, Regulus talán megérti.

– Maradhatsz, ha akarsz – mondta elbizonytalanodva, és arrébb húzódott. Olyan hatalmas ágyak voltak itt, hogy még négyen is kényelmesen elférhettek volna rajta. Elizabeth úgy érezte, ez inkább kérés, mint felajánlás.

– Oké – mondta némi tétovázás után, és lassan odasétált az ágyhoz. – Nem lesz baj belőle?

– Nem szokásuk benyitogatni. Majd azt mondjuk, hogy már ébren voltunk – ajánlotta Regulus. 

Elizabeth lefeküdt mellé, magára húzott egy darabot a hatalmas, nehéz takaróból, és az oldalára fordult. Néhány percig szótlanul bámulta Regulust, aki továbbra is mozdulatlanul ülve kuporgott.