Átlátszó (HP fanfic)

1. fejezet

A Tekergők önfeledten beszélgettek az elmúlt napok eseményeiről. Mindnyájan a gyengélkedőn feküdtek, bár a Mardekárosokkal való párbajozásban csak James, Sirius és Peter vett részt. Remus a legutóbbi telihold okán volt csak itt, és nyúzottan, de érdeklődéssel az arcán hallgatta az elbeszéléseket. Madam Pomfrey már harmadjára csendesítette le őket, de Jamest ez nem akadályozta meg abban, hogy amint becsukódott a gyógyító mögött az ajtó, rögtön ugyanolyan hangerővel és hevességgel kezdjen mesélni, főként Remusnak, és Peternek, akit már az első pillanatokban eltalált egy átok.

– És akkor Pipogyusz visítva menekült, mint egy ideges koca, aki az elkószált malackáit próbálja összekiabálni, úgy ordibált segítségért, persze hamar megérkezett az a görény Malfoy, és... – magyarázta, közben a karjával csapkodott a nagyobb nyomatékosítás kedvéért. Sirius szakította meg a kiselőadást.

– James – az említett kérdőn nézett rá. – Látogatónk érkezett – mutatott ingerülten az ajtóba, és mindannyian meglepetten kapták oda a tekintetüket.

– Sz-sziasztok! – köszönt zavartan a lány, a nyitott ajtó küszöbéről egy lépést sem mozdulva, meglepett szemekkel bámulta a népes kórtermet. Valamit szorongatott a kezében, ami leginkább egy tábla csokinak tűnt.

Sirius és James pálcája rögtön rászegeződött, őket Peter követte enyhe fáziskéséssel, de a pufók, szőke fiú arcáról le lehetett olvasni, hogy nem érti, miért csinálják. A lányon nem volt semmi különleges. Félhosszú, barna haja, és tökéletesen átlagos, barna szeme volt, amiben most aggodalom csillogott. Peternek feltűnt a talárja kilátszódó bélése, és a kapucnija zöld-ezüst mintája, és egy fokkal elszántabban tartotta a pálcáját, ahogy lassan felismerte.

– Én csak – kezdte a lány, de a torkába furakodott gombóctól nyelnie kellett.

– Kotródj innen – kiáltott rá James –, mielőtt kiátkozunk a kórteremből! El sem tudom képzelni, hogy engedhetett be ide Madam Pomfrey egy mardekárost. – Az utolsó mondatot már a barátaihoz címezte, de a lány hallotta, és még inkább remegni kezdett.

– Ne bántsátok – hallották Remus szelíd hangját, aki eddig az oldalára dőlve feküdt, most ülésbe tornázta magát, és nekidőlt az ágytámlának. A homloka gyöngyözött az erőfeszítéstől, szokásosnál is sápadtabb arcán egy hosszú karmolás éktelenkedett. – Ő csak Elizabeth.

Barátai pálcát tartó keze meg se rezzent, egyedül Sirius fordult felé.

– Igen, Elizabeth Avery, volt már hozzá szerencsém – mosolygott most gúnyosan a lányra, aki pár lépést hátrált. – Aki olyan jóban van Regulusszal, hogy mostanában mindenhová együtt mennek, lassan a budiba is, a hülye aranyvér teóriáikat tárgyalgatva – húzta össze a szemét.

Az, hogy Regulus említésére Remus gyorsan inkább az ablakok előtt lengedező fehér függönyöket kezdte vizslatni, senkinek sem tűnt fel.

– Ez nem igaz – mondta a lány elfojtott hangon, és lesütött szemekkel folytatta. – Én csak Remushoz jöttem, nem tudtam, hogy ti is itt vagytok. Pár perc és jövök – hadarta, és már nem halhatta Sirius megjegyzését, miszerint jobb lenne, ha visszamenne a patkányfészekbe, és soha ki nem dugná onnan a fejét.

– Nem tetszik ez nekem – fordult James Remushoz.

– Hányszor magyarázzuk el, hogy tanulás céljából sem kellene ilyenekkel töltened az időt – bökött Sirius az ajtó felé.

– Csak az RBF vizsgákra készülünk – kezdte Remus halkan, látszott rajta, hogy nehezére esik ülve maradni, és még beszélni is közben, Jamesék még sem hallgatták végig. Siriusszal egymás szavába vágva kezdték magyarázni, hogy miért nem kellene a pince lakóival barátkozni, Peter nyomatékosításképpen, amikor éppen jónak látta, bólogatott.

– Ráadásul mostanában, amióta mi is gyakrabban betesszük a lábunkat a könyvtárba, mert a szükség úgy hozta – húzta el a száját – tűnt fel csak, hogy ilyen jóban vagytok.

– Ő nem olyan, mint a többiek – kezdett bele újra a magyarázatba Remus.

– Lily is mindig ezzel védi, meg a zsírfejű haverját is, még sincs igaza – kotyogott közbe James olyan képpel, mintha citromba harapott volna.

Elizabeth ezt a pillanatot választotta a visszatérésre. Amint belépett a kórterembe, mindnyájan elhallgattak, de a levegőben érezhető volt a feszültség.

– Tudom, hogy nem igazán kedveltek – törte meg a csendet –, de nem akartam bunkó lenni, és hoztam nektek is csokit – nyújtott először James felé egy táblával, mert ő volt hozzá a legközelebb.

– Persze, biztos valami betiltott átkot használtál rajtuk, én aztán hozzá nem érek – húzódott hátra ijedten a fiú.

– Regulus éppen eleget ismer ahhoz, hogy én se kérjek belőle – rázta a fejét Sirius, mielőtt Elizabeth esetleg felé fordult volna.

– Én lehet, hogy elfogadnám – hallott egy bizonytalan hangot a háta mögül.

– Peter! – kiáltottak rá a pufók fiúra egyszerre.

– Ööö, kösz, de akkor mégsem – nézett zavartan Elizabethre, aki hirtelen jött örömmel azonnal felé nyújtott egy tábla csokit, de most újra elszontyolodva pillantott Remus felé.

– Gondolom, te sem kérsz – ejtette maga mellé a karját a fiú biztató mosolya ellenére, de azért odament hozzá. Leült a földre az ágya mellé, véletlenül sem arra az oldalra, amerről James és a többiek helye volt. Remus hátradőlve újra fekvő helyzetbe csúszott, és a lány felé fordult.

– A nevükben is bocsánatot kérek – kezdte, és Elizabeth csak azért sem nézett fel, lehajtott fejjel bámulta az édességeket, amikkel sikerült észrevétlenül kiszöknie a klubhelyiségből, és eljutnia egészen idáig. – Csak a házaddal kapcsolatos rossz tapasztalatok miatt bizonytalanok.

A lány továbbra is mozdulatlanul ült.

– Én azért elfogadnám a csokit – próbálkozott tovább.

Elizabeth végre felemelte a fejét. Majdnem hátrahőkölt, de sikerült uralkodnia magán. Most, hogy közelebbről is megnézhette a barátját, sokkal komolyabbnak tűnt az arcán végigfutó karmolásnyom, és a szeme alatt éktelenkedő sötét karikák, a sápadt bőre miatt feltűnőbben elütött a seb pirosas színe. Tudta, hogy Remus immunrendszere borzasztóan gyenge, és ezért fekszik ilyen gyakran a gyengélkedőn, és sápadt folyamatosan, de a számtalan sebhely miértjére rég nem mert újra rákérdezni. Amikor legutóbb megtette, Remus feltűnően kerülte a témát, és a szokásosnál is tartózkodóbban viselkedett vele szemben, még az azt követő héten is.

– Valami baj van? Később megpróbálok újra beszélni velük, ne vedd magadra, amiket mondanak.

Elizabeth megrázta a fejét, és kicsit felemelkedett, hogy rálásson a többiekre, de senki sem figyelte őket.

– Ki bántott? – kérdezte halkan. – Tőlünk valaki?

– Nem, dehogy. – Úgy mondta, mintha olyan ritka dolog lenne, hogy a mardekárosok megátkozgatják a griffendéleseket, Elizabeth mégis hálásan pillantott rá, és óvatosan hozzáért a sebhez.

– Akkor?

Nem érkezett válasz, látta, hogy Remus egyre kényelmetlenebbül érzi magát. Gyorsan letette mind a négy tábla csokit a fiú éjjeliszekrényére.

– Gondolom, most haragszol – váltott témát, és barátja kérdő tekintetére reagálva folytatta –, amiért újra kezdhetsz magyarázkodni miattam.

Mielőtt Remus válaszolhatott volna, váratlanul kinyílt az ajtó, és a Madam Pomfrey mögött álló Narcissa előlépett, és kedvesen integetett.

– Újabb látogatótok érkezett – hallotta a gyógyító kedves hangját, és a halk ajtócsukódást.