Átlátszó (HP fanfic)

19. fejezet (kezdődik a múlt)

Valójában, amikor harmadévben Elizabeth egy felbőszült hippogriff elől menekült, már nem voltak jóban Siriusszal, de még túlságosan bele volt rögzülve, hogy tőle mindig számíthat segítségre.

Egy bálban találkoztak először. Elizabeth hét éves volt, és nem ez volt élete első összejövetele. Járt már Nottéknál, Carrowéknál, Malfoyéknál, Lestrangéknél... Furcsa családok voltak, furcsa gyerekekkel, de Elizabeth és Arthur szülei valamilyen balszerencse végett sosem keveredtek jó társaságokba. Lehet azért, mert ők maguk sem voltak azok.

Elizabethet a bátyja egész este lökdöste és taszigálta a teremben, mintha a saját lábán képtelen lenne helyet változtatni. Egész sokan összegyűltek, ennél kevesebben szoktak lenni, de hamar összefutottak a többi gyerekkel. Bellatrix volt a legfélelmetesebb mind közül, és Elizabeth alig várta, hogy elszabaduljon, feszengve nézett körül egérutat keresve. Ekkor pillantotta meg őket először. Két fiút egy félreeső asztalnál. Az egyikük unottan rugdalta az asztallábat, a másik olykor-olykor szorongva pillantott fel, és a testvére könyökét bökdöste.

– Arthur – szólította meg halkan a bátyját.

– Te még nem tudod használni a Cruciatust? – akadt ki éppen Bellatrix, aki már iskoláskorú volt, ezért tilos volt otthon varázsolnia, és ezt nagyon nehezményezte.

– De, tudja – szólt közbe Elizabeth, csak úgy mellékesen. – Rajtam próbálta ki. Apa pálcájával.

– Az még korántsem volt tökéletes – húzta el a száját Arthur. – És ki engedte meg, hogy közbeszólj? Te ehhez még kicsi vagy – lökte el a lányt, aki majdnem hanyatt esett a kövön. Bellatrix testvérei már elmászkáltak valahová, és Arthur úgy nézett az itt maradt Blackre, mint aki megtalálta a példaképét. Elizabeth legszívesebben gúnyosan fintorgott volna, de visszafogta magát.

– Csak azt akartam mondani, hogy... – kezdte újra, mert nem mert engedély nélkül elszakadni tőle.

– Azt mondtam, fogd be – fordult felé eltorzult arccal. A következő mondatát újra Bellatrixnek intézte, és a birtokukon tartott veszélyes lényekről dicsekedett.

– Pukkadj meg, bunkó – motyogta az orra alá, és a kényelmetlen, susogós báli ruhájában elindult a terem másik végébe. Egy akadálypályán érezte magát, ahogy a felnőtteket kerülgette. A derekukig is alig ért fel, és ha véletlenül nekiment valakinek, még taszítottak is egyet rajta, ha jobb kedvükben voltak. Ha rosszabban... azt inkább hagyjuk. Szó mi szó, Elizabeth nagyon óvatosan közlekedett közöttük.

Az egyik fiú rögtön felpillantott rá, a másik továbbra is ütemesen rugdalta az asztalt. Elizabeth még közelebb merészkedett, és várakozón nézett rájuk. Az volt az etikett, hogy a fiúk mutatkoznak be előbb, és mivel neki nagyon beszélgethetnékje volt, addig tervezett itt várni, amíg ez meg nem történik. Az egyik fiú felváltva pillantott rá és az asztalon könyöklő testvérére, majd remegve felállt, majdnem a székét is feldöntötte közben. Elizabethtel egy magasnak tűnt, és nem látszott többnek hat évesnél. De ahogy állt előtte, Elizabeth azt is elhitte volna, ha kiderül, hogy igazából öt.

– Reg vagyok – mondta a fiú, és kicsit megrázta a fejét, miközben maga elé motyogott valamit. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt rosszul lesz az idegességtől. – Regulus Arcturus Black – hajolt meg, és a lány egy biccentéssel nyugtázta.

– Elizabeth Avery – bökte ki megkönnyebbülten, mindenféle formalitás nélkül. A fene fog ebben a hacukában pukedlizni, az előbb is majdnem orra esett, mert rálépett a ruha aljára... – Van egy bátyám is – tette hozzá, mert kötelességének érezte. – És ő? – bökött a másikra, aki most az asztalra könyökölve figyelte, és a lehető legunottabb hangon, alig mozdítva a fejét megszólalt.