Átlátszó (HP fanfic)

38. fejezet

Elizabeth majdnem örömujjongásban tört ki, amikor megtudta, hogy az Átváltoztatástan óra kellős közepére esik a pályaválasztási tanácsadás időpontja a házvezető tanáránál, azaz Lumpsluck professzornál. Persze, ha rajta múlik, sosem tudja meg, hogy mikor kell mennie, mert nem túl gyakran olvasta a faliújságot, ami nagyon dizájnos módon egy üvegtáblán foglalt helyet, és a túlfelén a tó sötét vize kavargott.

De így, a szívére hallgatva az esze helyett, inkább be sem ment a terembe. Nem szerette ezt az órát. A hugrabugosokkal voltak összevonva, és McGalagony professzor kifejezetten szúrós pillantásokkal illette őket, mardekárosokat, és amikor Elizabeth elrontott valamit, utálta, hogy még az ő tekintetét is el kell viselnie a többiek gúnyolódása mellett. A Hugrabugból nem volt senki, akivel igazán jóban lehetett volna, így maradt Perselus, Laura, Annabell és a többiek lélekemelő társasága.

Most Lumpsluck irodája előtt toporgott. Lassan elérkezett a május, kint szikrázóan sütött a nap, de itt, a pince szintjén még most is dohos félhomály uralkodott. Vagy a könyvtárban tengeti az idejét, vagy itt poshad, akkor mit csodálkozik mindenki, hogy mindig ilyen fehér a bőre?

Félt. Nem jött konkrét tervvel, és bár semmi baja nem volt a professzorral, mégis ódzkodott attól, hogy túl privát információkat megosszon vele.

Nyílt az ajtó, kilépett rajta Perselus, és a szokásos, merev arcával, monoton beszédstílusával bejelentette:

- Mehetsz, Avery - nyomta meg a vezetéknevét. Elizabeth összerezzent, és nem mozdult. Perselus szorosan mellette haladt el, és egy pillanatra megállt, hogy négy szót elsuttogjon. - Ne fedd fel magad.

A lány szívesen visszakérdezett volna, hogy ezt hogy érti, de mire megszólalt volna, a fiú sebes léptekkel távozott, és Lumpsluck jelent meg az ajtóban.

- Gyere beljebb, nem kell félni. - Mosolygott, de nem volt őszinte. A szemén látszott. Talán ő is a bátyjára gondol, amikor Elizabethre néz. A lánynak fájdalmas bukfencet vetett a gyomra.

Leült az íróasztala mögé, Elizabeth pedig elé, az előre odakészített, zöld, selyem bevonatú székre. Kényelmetlenül feszengett, de ez nem az ülőalkalmatosság hibája volt.

Az asztalon különféle prospektusok hevertek, hasonlóak, mint amilyenekbe mostanában viszonylag gyakran botlott a klubhelyiségben.

- Nos, Elizabeth... Muszáj feltennem a sablonkérdést. Gondolkozott már azon, hogy mivel szeretne foglalkozni, miután elvégezte a Roxfortot? - dőlt előrébb, miközben arcát a kézfején nyugtatta. Ettől a lány háta a szék támlájába simult, de messzebb már nem kerülhetett tőle feltűnésmentesen.

- Ööö...

Ezt nem gondolta át.

- Persze, mindketten tudjuk, hogy a családi vállalkozásban fog szerepet vállalni, csak az a kérdés, hogy ha a Lényekhez tényleg nem konyít, akkor mi mást...

- Gyógyító szeretnék lenni - bökte ki végre a cenzúrázott és egy fokkal könnyebben emészthető verziót, még mielőtt Lumpsluck túlzottan belemerülhetett volna a mondanivalójába. Pedig a professzor úgy hadart, mintha pont azt akarta volna megakadályozni, hogy Elizabeth beleszóljon a mondandójába.

- Igen...? - nézett rá enyhén elnyílt szájjal.

- Igen - vigyorgott kínosan.

- Miért? - tette fel a kérdést, miután láthatólag összeszedte a gondolatait.

- Nézze csak a bátyámat. De ő csak egy a sok közül. Mennyi ember hal meg mostanában, és akik ezt okozzák, elég közeli hozzátartozóim, a maga háza pedig tele van ilyenekkel... Tudom, hogy nem lehet jóvá tenni, de ezért próbálkozhatok, nem? Egyébként is, van elég motivációm ezen kívül is - vonta meg a vállát, ügyet sem vetve a hatásra, amit a professzorra akaratán kívül gyakorolt, várakozóan nézett rá.