Átlátszó (HP fanfic)

14. fejezet

Mardekáros létükre túl könnyen eltaláltak a Griffendél-toronyhoz. Ilyen későn már kijárási tilalom volt, és főleg nekik nem örülnének a folyosókon. Bele sem mertek gondolni, hol lennének most, ha a pár méterrel előttük elcsoszogó Pringle rájött volna, hogy egy falmélyedésben bujkálnak. Az az ember még tömlöcbe is vetné őket.

– Maradj itt, jövök mindjárt – kérte Regulust, és egyedül ment oda a Kövér Dámához.

A festményen szereplő dundi asszonyság bizalmatlanul méregette.

– A lelkemre lett kötve, hogy akkor se engedjek be senkit más házból, ha tudja a jelszót.

Eljátszott a gondolattal, hogy tájékoztatja, hogy egy képnek nincs is lelke, de aztán eszébe jutott a mottója. Kussban légy, tovább élsz. Vagy valami ilyesmi. Nem mintha olyan pozitív kilátásai lettek volna.

– Nem tudsz tenni ellene, hogy kinyílj, ha hallod a jelszót – forgatta a szemét. – Egyébként sem akarok bemenni. Abrakadabrababra.

Az ajtó hátracsapódott, ezzel egy időben Elizabeth gyorsan elugrott előle, fél kézzel visszaszerezte az egyensúlyát a falon, majd futni kezdett a legközelebbi bemélyedésig, amit egy lovagi páncél takart, és ahol Regulust is hagyta. Sosem értette, hogy kerülhettek ide ezek a szobrok, de már sokszor hasznukat vette. A fiú csodálkozva meredt rá.

– Azt hittem, legalább bemész.

– Hülye vagy? Ha ez nem használ, akkor majd szórok szikrákat, még biztos sokan vannak lent – válaszolt suttogva, és a szája elé tett mutatóujjával jelezte, hogy ne beszéljenek többet.

– Holdsáp, ilyen sem volt még, hogy te kezded a tilosban mászkálást – hallotta James hangját, és óvatosan kikukucskált. Remus már néhány métert megtett, amikor Potter feje megjelent a portrélyukban. Nem sokkal követte Sirius is, és Elizabeth csak azért nem ütette az öklét az előtte lévő bádoglábszárba, mert túl hangos lett volna. Ja, és Regulus is lefogta.

– Magától nyílt ki, nem láttátok? – szólalt meg az újonnan érkezett, és úgy pislogott, mint borjú az új kapura.

Remus az égnek emelte a tekintetét, Elizabeth a rejtekhelyén követte a példáját. Nem olyan jó stresszlevezetés, mintha szétverne minden szobrot a folyosón, de több mint a semmi. Itt kellett vesztegetnie az időt, miközben a halálukat jelentő papirusz vígan száll a szélben. Erre a gondolatra újra megszédült, és a falnak vetette a hátát.

– James, most ne... – kezdte Remus, de Elizabeth tudta, hogy a fiúkat lehetetlen visszatartani, ezért Regulust maga után rángatva előbújt.

James elkerekedett szemekkel bámulta, a keze ökölbe szorult, és az arckifejezése nagyon hamar gyűlölködővé alakult. Sirius a barátjához hasonló testtartással és arckifejezéssel méregette az öccsét. Remus sarkon fordult, így szembekerült a többiek utálata tárgyaival. Elizabeth mentőhálóként kapaszkodott a tekintetébe.

– Vészhelyzet van – nyögte ki, és nem akarta, de a kelleténél jobban remegett a hangja.

A fiú gyors léptekkel szelte át a köztük lévő teret, és a vállára tette a kezét. Elizabeth azonnal belekapaszkodott a karjába, és erősen szorította. Attól félt, hogy ha nem teszi, akkor ténylegesen összeesik vagy elájul, és az jelenleg nem lett volna túl kifizetődő.

– Mit csináltál? – kérdezte halkan. Túl jól ismerte már.

Elizabeth nyelt egy nagyot, és nem törődött az égő szemével. Akkor sem fog sírni, ha megnyílik alatta a föld, és előtör a pokol. Kikergette a fejéből a képeket, a lehetséges következmények végtelen áradatát, és egyik sem úgy végződött, hogy Remusnak nem lesz semmi baja. Azt vette észre, hogy sípolva kapkodja a levegőt, a mellkasát összeszorította a félelem, és egy szót sem tudott kinyögni. Jamesék időközben közelebb jöttek, de egyikük sem szólt egy szót sem.