Átlátszó (HP fanfic)

13. fejezet

Elizabeth a bagolyházból visszafelé tartva még mindig a Remus által írt levélen kuncogott, amiben részletezésre került Elizabeth meddőségétől a durrfarkú szurcsókokon keresztül a szülei agyrágó aranyvérkór aggasztó tüneteit mutató viselkedéséig minden. Már teljesen besötétedett, amikor visszaért a klubhelyiségbe, de hétvége lévén még sokan lézengtek ott.

– Válaszoltam a szüleimnek, és képzeld – kezdett bele a mondandójába, miután megállt Regulus asztalánál, de a fiú olyan képpel meredt rá, hogy belefojtotta a szót. – Miért nézel így? – kérdezte, mert Regulus tipikusan azzal a pillantásával illette, amikor csak arra vár, hogy valami miatt dührohama legyen, és idegbajt kapjon, miközben fejbe csapja egy különösen súlyos kötetet. Nem mintha valaha csinált volna ilyet, de mindent el kell kezdeni valahol.

– Hát, azt hittem, jobban meg fog rázni – felelt a fiú vállvonogatva.

– Mármint mi? – Elizabeth érezte, hogy a felismerés hatására lemerevedik az egész teste, és az arcára fagy az előbbi mosolya, miközben a jókedve messze száll. – Ó.

Gyorsan kitapogatta a széktámlát, és még mindig a semmibe meredve leült. Nem tudta, hogy mehetett ki a fejéből a lényeg, az, hogy a vele szemben ülő fiú konkrétan a jegyese.

– Azért ennyire ne örülj – bökte meg Regulus.

– Mivan?! Te örülsz? – fordult felé, kiszakítva magát a zsibbasztó mozdulatlanságból.

– Gondolkodtam, és lehetett volna rosszabb is. Mondjuk, ha valami hárpiához adnak – oké, nem mintha te nem lennél az, de érted mire gondolok. Téged meg adhattak volna egy bántalmazó faszhoz, aki mindenképp dugni akar napi háromszor.

Elizabeth csendben végiggondolta, és miután ma már többedjére is felszállt a vörös köd az agyáról, igazat kellett neki adnia. Remus is valami ilyesmit fogalmazott az elküldött levélbe. A hagyományok szerint ígyis-úgyis meglett volna az eljegyzése ötödév végén, és még Regulus a legjobb eset, aki szóba jöhet, és hirtelen megkönnyebbült, amiért semmit nem változtatott Remus megfogalmazásán.

– Én csak kétszer akarok – jelentette ki nagy kegyesen Regulus, és Elizabethnek eltartott néhány másodpercig, mire felfogta, mire céloz. Hirtelen viszketni kezdett a tenyere, a szeme pedig égő vággyal kutatott a már említett különösen vastag könyv után. – Csak vicceltem – tette hozzá a fiú, miután Elizabeth jobb híján a maga mellé ledobott, szinte teljesen üres táskáját emelte ütésre. De már nem volt menekvés. – Aucs. Ezt most miért kellett?

– Már egy ideje ért.

– Úgy tűnik, nem te kapsz bántalmazó férjet, hanem engem fog agyonverni a feleségem. Milyen ciki – dörzsölgette a fejét, és próbálta lesimítani a haját. Ami egyébként is olyan fekete és egyenes és csillogó volt, hogy akár Perseluséhoz is lehetett volna hasonlítani, de Elizabeth nem akart korán meghalni. Hamar megtanulta, hogy a hosszú élet titka az, ha befogja a száját.

– Kérlek, legalább magunk között ejtsük ezt a témát – emelte égnek a tekintetét, közben éhségét jelezve fájdalmasan megkordult a gyomra. – Azt hiszem, lekéstem a vacsorát – jelentette ki a nyilvánvalót.

– Gondoltam, és jó vőlegényhez méltón tettem félre neked kaját – bökött a kandalló tetején árválkodó tálcára, és Elizabeth megkönnyebbülten ment érte.

– Most mondanám, hogy igazán kedves tőled, vagy valami, de még egy utalás a közelgő esküvőnkre, és a pofádba csapom – fenyegetőzött már a töklével és különféle szendvicsekkel megpakolt tálcával maga előtt.