Átlátszó (HP fanfic)

Múlt+2. fejezet

A napokban tartottunk HP maratont egy baráti társasággal. xd Igazából megvilágosodtam hová tűntek az olvasók lol SPOILER: *felnőttek*. Fontos infó, hogy öt éve ismerem őket, azután találkoztunk, hogy már egy jóideje nem írtam. Nos, egyikükkel random elkezdtünk beszélgetni a fanfictionokról, ki mit olvasott-mikre emlékszik, mennyire beteg elméletek voltak, milyen lehetetlen párosítások léteznek. Aztán beszéltük, hogy azért volt pár jó is, mindketten elmondtuk úgy kb ami eszünkbe jutott, címekre egyáltalán nem emlékeztünk. XD Erre elkezdi nagyvonalakban felvázolni az én sztorimat, hogy olvastam-e, nekem biztos tetszett volna. Nyilván nem vallottam be, hogy én írtam xdd Mivel évek óta nem olvas semmit és le sincs neki töltve a Wattpad, nem hinném, hogy valaha folytatja, de ha mégis, nehéz engem nem felismerni, ha valaki tudja irl, hogy ki vagyok. Szóval amennyiben egyszer látod ezt, szia Nóri, bocs, hogy hazudtam xd

És a szokásos indokalatlan pofázás után itt a jó hosszú rész:

Igazság szerint a lejtmenet nagyrészt harmadévben kezdődött. Elizabeth eddig is teljesen tisztában volt azzal, hogy Remus titkol előle valamit. Nem firtatta, továbbra sem tette, bár nagy önuralomra volt ehhez szüksége, mivel úgy érezte, hogy van valami nagyon fontos, amiről mindenki más tud, csak ő nem. Ehhez az érzéshez hozzátett az is, hogy sem James, sem Sirius nem bízott meg benne, Regulusban pedig még annyira sem. A tudat, hogy valahogy még a nemlétező hűségét is bizonyítania kellett a Mardekár legbelsőbb köre felé, úgy, hogy közben senkinek nem esik baja, tovább rontott a hangulatán. Megoldhatatlan feladatnat tűnt.

- Elza - lengette meg a kezét az orra előtt Remus. - Nem lesz olyan rossz, majd elkísérlek.

Elizabeth torka még jobban összeszorult. Holnap a Legendás Lények Gondozása óra, bár az összes eddigit túlélte. Az egészségére legveszélyesebb dolog az volt, hogy amint meglátta a féllábú tanárt, és meghallgatta az első mondatát, elájult. Aki azzal kezdi az órát, hogyha nem figyelnek eléggé, ők is így fognak járni - bocsánat, bicegni -, ne is számítson tőle többre.

- Inkább ne - rázta a fejét, nem mintha annyira ellenére lett volna az ötlet, csak nem akarta, hogy Remusnak megint magyarázkodnia kelljen a barátai előtt. - Ott lesz Dorcas, általában elég jól eltereli a figyelmem.

Elizabeth nem akart több bajt okozni. Tudta, hogy ezekkel a korábban ártatlan, és tényleg tanulás céljából történő könyvtárlátogatásokkal mostanra mindketten vékony jégen jártak, és fokozatosan elkezdték titokként kezelni. Remus nem volt őszinte Jamesékkel, csak nagyon ritkán vallotta be nekik, hogy találkozik is valakivel. Mivel sosem volt jó vége, érthető módon lassan leszokott róla.

Elizabeth úgy érezte, akaratlanul is a kibogozhatatlan titkok hálójába került, és magával rántotta Remust is. Remus titkolózott előtte, a többi barátjával sem volt teljesen őszinte, Elizabeth pedig félt elmondani, valójában milyen mélyen beépült a mardekáros hiearchiába, félt beszélni a küldetéséről, a kötelező információszolgálatásról, bár ez utóbbit tudta, hogy Remus erősen sejti. Aztán ott volt Regulus. A fiú még nála is rosszabbul viselte a kialakult szituációt.

Elizabeth próbált Siriusszal beszélni, próbálta szépen, próbálta csúnyán, próbálta Remus segítségével, és mindezt Regulus háta mögött, és mert nem tudta már nézni a a fiatalabb Black fivér szenvedését és őrlődését. De legfőképpen azért, mert félt, hogy a fiú végül a rossz oldalnak fog megtenni bármit az elismerésért, ha a bátyja végleg lemond róla.

Felpillantott. Remus összevont szemöldökkel, aggódva méregette az asztal túlfeléről, de nem tett semmilyen megjegyzést. Elizabeth most nagyon nem volt önmaga, ide-oda cikáztak a gondolatai, és szétszórtabb volt, mint valaha.