Átlátszó (HP fanfic)

30. fejezet

Sziasztok! 

Rengeteg minden történt azóta, mióta a legutóbbi fejezetet kitettem. Megműtötték a kezem, még minimum egy-másfél év, míg rendesen helyrejön, most fog kezdődni az elektrofizioterápiás, vagy hogy is kell írni :'D időszak. 

Közben egyetemre járok, beadandókat kellENE írnom, hatórás laborokat kéne teljesítenem, zh-kat kellene írnom, nos, ebbe a kezem sokszor belerondít, lehet egy tárggyal csúszom is. Írni semmit időm nem volt, és még jó darabig nem is lesz, pedig ötletem az van, mind ide, mind a narutóshoz (ennél pozitív, hogy van vagy 20 előre megírt, és kitehető fejezetXD). 

Volt még egy félnek tervezett fejezet, amit nem tettem ki, mert azt gondoltam, seperc alatt befejezem. (Régi szép idők, amikor egy nap/egy fejezetet írtam még úgy is, hogy suliba jártam korán reggeltől. :'( ) 

Tényleg nagyon sajnálom, hogy így alakult, én az a fajta vagyok, aki ha elkezd valamit, be is fejezi, hát, ezt nagyon nem kalkuláltam bele. Remélem, amikor újra érdemben fogok tudni írni, még lesznek itt olvasók... 

Amire lehet számítani, hogy kb 1-2 hónap kiszenvedni egy-egy fejezetet ilyen kézzel, nagyon elhagyni nem szeretném a Wattpadot, mert IMÁÁDOK írni. 

Akiknek privátban vagy itt válasszal lógok, üzenem, hogy jönni fogok, csak most ez a kis szöveg kivette a mai gépelés-kapacitásom, és a héten két beadandót kellENE megírnom, és megpróbálkozom vele. Ezzel főleg 3Reina3-nak üzenek, akitől még a jómúltkorában egy szép hosszú véleményt kaptam, amire én is szép hosszan szeretnék válaszolni még a héten <3 Itt is nagyon szépen köszönöm, plusz löketet adott a folytatáshoz úgy mentálisan :D 

És akkor a (fél)fejezet: 

Elizabeth köhögve és fuldokolva pottyant ki a Grimmauld tér 12-es számhoz tartozó kandallóból, az eredetileg kezében tartott csomagja utána esett, és a fejére pottyant. Erősen remélte, hogy senki nem volt tanúja az érkezésének, és amikor már valamennyire levegőhöz jutott, megszemlélte kormos ujjait, majd pedig körülnézett a helyiségben.

Nem volt szerencséje. A tekintetével éppen hogy elkapta Siriust, aki az ajtóban állt, de rögtön, amint észrevette, hogy a lány őt nézi, hátat fordított, és dübögő, komótos léptekkel indult meg a lépcső felé, majd pedig fel az emeletre.

– Izé... Bocsánat – pattant fel, és az előtte kivont pálcával álló Walburgára nézett. – A-azt hiszem, el-elhasaltam – dadogta.

Az asszony szó nélkül kezdte leszippantani róla a hamut. Olyan sötét tekintettel vizslatta, mint amilyen állandóan az arcán ült, mióta az idősebbik fia véráruló lett.

– Aranyvérű családból származol, mégis képtelen vagy normálisan használni a hopp-hálózatot, pedig ez még a sárvérűeknek is megy – morogta az orra alá. – Persze én ne mondjak semmit, hanem örüljek, hogy apád egyáltalán megengedte, hogy egy ilyen bemocskolódott nevű családnál nyaralhatsz.

Elizabeth zavartan álldogált, és jobb híján azt figyelte, ahogy a hamu szépen felszívódik a ruhájáról. Közben észrevétlenül a zsebébe csúsztatta a kezét, és megszorított egy papírlapot, mintha attól félne, hogy az is eltűnik Walburga pálcájában a kosszal együtt.

– Tudok normálisan utazni, csak Arthur meglökött, pont, amikor elindultam – szabadkozott, mert nem tudta tovább elviselni a csendet.

Kint szikrázóan sütött a nap, és meg lehetett pusztulni a melegtől, de itt olyan szürkeség volt, mintha évtizedek óta nem jutott volna be természetes fény. Ráadásul pont, mint náluk, itt is természetellenes, rideg hűvösség áradt a falakból, de ennek próbált örülni, mert hosszúujjú inget viselt hosszú nadrággal a talárja alatt.

– Mindenhonnan azt hallani, hogy Averyék így, Averyék úgy, az ő lányuk, az ő fiúk... Én mit rontottam el, hogy két ilyen gyerekem lett? Az elsőszülött egy mocskos véráruló aki söpredékkel barátkozik, a kisebbik meg még a saját árnyékától is megijed! – Mire a mondat végére ért, már Elizabeth talárja gallérját markolta, aki rémületében lépett egyet hátra. Ez azt eredményezte, hogy majdnem megint megfulladt. Walburga idegei szemmel láthatóan még a szokásosnál is megtépázottabbak voltak, és Elizabethnek nem füllött a foga ahhoz, hogy még az idők végezetéig hallgassa a mondandóját.

– Hol van Reg? – nyögte ki rekedten sípoló hangon. Úgy érezte, még a hangszála sem tud megfelelően rezegni, és ez Walburgának is feltűnhetett, mert úgy engedte el, mintha valami különösen undorító dologhoz nyúlt volna hozzá akaratán kívül.

– Gondolom a szobájában, ahonnan mostanában ki sem jön!

Elizabeth végigjáratta a tekintetét a legkülönbözőbb feketemágiával kapcsolatos, elátkozott tárgyakon, aztán még egyszer megborzongott a hely depresszív kisugárzásától. Kivételesen sikerült csendben maradnia, és nem hangoztatta véleményét, miszerint neki sem lenne kedve vidám sétákat tenni eme csodás helyen.

Olyan gyorsan futott fel az emeletre, mintha kergetnék. Kopogás nélkül feltépte a fiú ajtaját, mire Regulus felpattant az ágyáról, a kezét maga elé tartva.

– Hali! – vigyorgott rá a lány, és becsukta maga mögött az ajtót. – Anyádnak megint jó kedve van. Miért nem jöttél le, nem tudtad, hogy ma jövök?

Regulus, miután túltette magát a kezdeti ijedtségen, letelepedett az ágya szélére, és érthetetlenül dörmögött valamit az orra alá. Elizabeth próbálta figyelmen kívül hagyni a viselkedését, és eldöntötte, hogy semmi esetre sem fogja szóba hozni Siriust az ittléte alatt. Nem is kellett sokáig gondolkodnia alternatív téma után, mert volt nála valami, amit hetek óta meg akart mutatni neki, csak egészen eddig nem volt rá megfelelő alkalma.

– Emlékszel arra a fura lányra, aki kapott a születésnapjára egy fényképezőt, és Lily megígérte, hogy elkéri nekem? – kérdezte, és leült Regulusszal szemben a földre. Felpillantott a fiúra, és megvárta, amíg az rezignáltan bólint. – Szóval... Sikerült, és nézd, milyen jó képet csináltam vele! – mondta, és büszkén kihúzta a kezéből a papírfecnit, aztán kihajtogatta, és Regulus orra elé tartotta, úgy, hogy a fiú ne tudjon elnézni mellette.

Regulus pár másodpercig nézte, aztán felvonta a szemöldökét, és a padlót kezdte fixírozni.

– Na? – kérdezte a lány várakozásteljes hangon.

– Elza, őszintén. – Regulus az ágy lábát rugdalta. – Szerinted engem érdekel, milyen képet csináltál Remusról? – Úgy mondta ki a fiú nevét, mintha szitokszó lett volna.

– Miért... – Elizabeth az ölébe húzta a fényképet, és vetett rá egy gyors pillantást. – Talán... nem? – Regulus dühösen fújtatott egyet, aztán az ajtó felé indult, mintha csak menekülne a saját szobájából. Elizabeth két lépéssel elé vágott. Sajnos Regulus mostanság elég sokat nőtt, így nem tudott elég hatásosan fölé magasodni. – Nem viselkedhetsz mostantól mindig úgy, mint egy óvodás! Lehet, jobb lenne hazamennem, ha itt is mindenki ilyen velem. Csak próbáltam témát találni, de ha nem felel meg, akkor...

– Oké. Túltettem magam rajta – vágott közbe.

– Igen? Siriuson? Komolyan? Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar...

– Nem azon! – vágott közbe ingerülten a fiú. – Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak tetteted?!

Elizabeth elkapta a tekintetét a fiú arcáról. Nem tudta volna tovább elviselni, ahogy az a perzselő szempár ilyen dühösen mered rá, mintha ő lenne minden gondjának forrása. Vagy talán igaza van? Tényleg ő lenne az oka annak, hogy Regulus mostanában ilyen lehetetlenül viselkedik? Hiszen eddig soha semmit nem vágott a fejéhez, ami alaptalan lett volna, de soha nem is tette ilyen fájóan elutasítóan, hogy Elizabethnek el kelljen fordulnia, mert olyan érzése lett tőle, mintha valami belement volna a szemébe. Anélkül, hogy ránézett volna, a markába szorította Remus fényképét, ami így még gyűröttebb lett, és a kezével együtt a belső zsebébe rejtette.