Veszélyes vágyak!

36.Rész.

Federico

Alig várom, hogy újra lássam Sorayat. Igaza van, reggel láttam, de nem volt elég. Rohadtul nem. Már nem harcolok az érzéseimmel tovább, belefáradtam. A szívem körül, az a magas, és vastag fal végre lebomlani látszik. Ezt Sorayanak köszönhetem. Sose hittem azt, hogy leszek én még újra boldog, de a sors rácáfolt erre. Még mindig tud meglepő fordulatot hozni az életem. Boldog vagyok, hosszú idő óta újra és ezt az érzést nem engedem, két kézzel kapaszkodok majd belé.

Végre véget ért ez a mai nap. Fáradt vagyok, de nem annyira, hogy ne tudnék Sorayaval találkozni. Érte megyek a munkahelyére. A kocsinak támaszkodva várok rá. Mikor kilép az épületből és meglátom, a szívem majd kiugrik a helyéről. Annyira gyönyörű, nem is érdemlem meg őt. Felnéz rám, csak egy pillanat az egész, rohanni kezd felém. Ki tárom a kezem, szorosan magamhoz ölelem. Az egész jelenet olyan mint egy ostoba, nyálas, romantikus film a tévében. Émelyítő, de semmit nem változtatnék rajta.
-Hiányoztál.-felnevetek és ugyanazt mondom neki amit ő nekem, órákkal ezelőtt.
-Hiszen reggel láttál.-a karomra csap és megcsókol. Hátra tűrök egy tincset a füle mögé.
-Te is hiányoztál, édesem. Na, mihez lenne kedved?-vállat von.
-Nekem igazából mindegy!-az autóhoz megyek és kinyitom neki az ajtót.
-Vacsoráztál már?-megrázza a fejét.
-Remek. Még én sem. Akkor menjünk és együnk valamit.
-Ami azt illeti, nincs kedvem étterembe menni. Nem lehetne, hogy rendelünk valamit?-bólintok és elindulok a kocsival. Nem kérdezem meg, hogy hozzá, vagy hozzám menjünk-e, automatikusan a lakásom felé veszem az irányt. Egész úton hallgat, a gondolataiba merül. Nem faggatom, talán csak a munka miatt van.

A vacsorát házhoz kértem, ahogy Soraya kérte, de csak piszkálja az ételt, alig evett. Furcsán viselkedik, csendes és alig néz rám. Leszedem az asztalt, amíg ő átül a kanapéra. Fogok egy üveg bort, kinyitom és két pohárral a kezemben leülök mellé. Az egyiket a kezébe adom.
-Elmeséled nekem mi a baj? A kocsiban és a vacsora alatt is alig szóltál hozzám. Látom rajtad, hogy nyomaszt valami. Hátha tudok segíteni.-felsóhajt és végre rám néz. Igazán rám.
-Valamit el kell mondanom.-jaj ne, ez már régen rossz ha valaki így kezd egy mondatot. Lerakom a poharat az asztalra. A kezét tördeli, ideges. Megfogom a kezét és az ölembe rakom, majd kedvesen rá mosolygok. Ezzel is biztatva, hogy bármi is legyen az, nekem elmondhatja.
-Nem csak neked van nehéz múltad. Az én volt kapcsolatom se volt egyszerű. Már mesélnem kellett volna erről neked, de nem szívesen emlékszek vissza erre az időszakra az életemből.-Hirtelen elhallgat, nekem meg csak úgy cikáznak a gondolatok a fejemben. Meg kéne várnom mit akar mondani, de képtelen vagyok várni, most azonnal tudnom kell.
-Bántott?-megrázza a fejét, amitől talán egy kicsit megkönnyebbülök.
-Nem, vagyis fizikailag nem. Soha nem ütött meg. De verbálisan annál inkább. A kapcsolatunk elején még minden rendben volt. Nagyából. Bár így utólag visszagondolva, nem, már akkor sem volt jó. Kedvesnek tűnt, elhalmozott ajándékokkal, nyilván, hogy megszerezzen magának. Annyira hülye voltam.-az arcát a kezébe temeti és sírni kezd. Magamhoz ölelem és próbálom megnyugtatni.
-Shh, semmi baj. Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned.-szipog, megtörli a szemét.
-De kell és akarok is.-bólintok és várom, hogy folytassa.
-Egyre ingerlékenyebb lett idővel. Soha nem volt semmi jó neki amit én csináltam. Csak az számított amit ő akart, csak az volt jó. Mindig úgy csűrte-csavarta a mondandóját, hogy nekem legyen lelkiismeret furdalásom. Soha nem tisztelt, vagy szeretet engem. Csak magát szerette. Felsőbbrendűnek gondolta magát, hogy ő mindenki felett áll. Arrogáns volt, semmi empátia nem szorult belé. Túl sok időbe telt mire észre vettem ezt, addigra már teljesen megtört. Végül Luna és Santiago segítségével eltudtam őt hagyni. Hónapokon keresztül zaklatott, nem hagyott békén. Végül távoltartási végzést kértem. Már rég el kellett volna mondanom. Sajnálom.-dühös vagyok, majd szét vet az ideg. Az a patkányt. Nárcisztikus kis köcsög. Nem bírok ülve maradni. Legszívesebben megkeresném és addig ütném a fejét a falba míg lélegzik. Soraya is felkel, felé nézek. Rémültnek tűnik. Megijesztem a viselkedésemmel. Nem akarom, hogy tőlem is féljen. Nagy levegőt veszek és oda megyek hozzá. Magamhoz ölelem.
-Nem hazudok neked. Megtudnám ölni azt a szemetet. Ha újra a közeledbe megy, meg is teszem.-az egyik kezemmel megfogom az arcát, hogy rám nézzen.-Hallod? Nem bánthat többé. Erre megesküszöm.-Soraya telefonja megszólal. A táskájába nyúl és fogadja a hívást.
-Igen?
-Helló? Nem értek semmit!-azzal lerakja a telefont és a pultra dobja.
-Ki volt az?-megrázza a fejét, átölel. Újra sírni kezd. Felemelem és a szobám felé viszem.
Nem akarom, hogy sírjon, főleg egy féreg miatt ne. Nem árthat neki többet, én majd vigyázok rá.