Save me!

Untitled Part 22

Péntek estig a napjaim ugyanúgy teltek: egész nap csak feküdtem az ágyamba és rajzoltam. Dean ott volt mellettem egész nap, és figyelte, mit tevékenykedek. Az összes éles tárgyat - kést, pengét, ollót - és az összes gyógyszert elrejtette előlem. Még pisilni sem mehettem egyedül. Fürdetni is ő fürdetett. Esténként pedig elmentünk futni. Mindent megtett, hogy boldog legyek. Persze, úgy tűnt, hogy boldog vagyok, de nem voltam az. Hiányzott. Szar volt, hogy nem mellette ébredtem. Hogy nem vitt el randira. Trixi és Liam minden nap átjöttek, megnézni hogy vagyok. Elmondták, hogy Harry tényleg elhagyta a várost, és senki se tudja hol van. Még Louis sem. És ha már Louis... Egyik nap ő is eljött Trixiékkel. Egész végig csak ácsorgott és furcsa arccal méregette, ahogy rajzolgatok. Aztán láttam, hogy szót vált a bátyámmal, és végül vele kettesben mertek hagyni.
- Mi van veled, Jan? Azt mondták, hogy szarul vagy, de ez több annál. Ez nem is te vagy...
- Nem. Ezek a bennem lakó démonok... - válaszoltam. - Jönnek, és sötétség lesz mindenhol. És fáj. Louis, nem mennek el... Azt akarom, hogy elmenjenek.
- Miről beszélsz, Jan? Ez nem vicces - sápadt el Louis, aki először azt hitte, csak szivatom. De nem szivattam. Tényleg ezt éreztem.
A kezéért nyúltam, mire ő rákulcsolta az ujjait az enyémre.
- Tudod, az egész olyan, mint egy mese. És itt tényleg ő a rossz, én pedig az áldozat. Vagy csak mentőöv. Kétségkívül segítségért kiáltozott, én pedig mindent megtettem. De közben elkövettem egy hatalmas hibát: beleszerettem. És most itt tartunk. Én fulladozok. Ez nem élet...
- Jan...
- Maradj velem kérlek!
Szóval így történt, hogy péntek reggel vagy inkább délelőtt 2 fiú között ébredtem.
- Jó reggelt, hercegnő! - nyomott puszit a fejemre Louis. - Hogy aludtál?
- Hmm, remekül. Kaphatok valamit enni? Nagyon éhes vagyok - néztem Deanre.
- Hé kislány, visszajött az étvágyad?
- Igen - mosolyodtam el.
- Akkor addig légyszíves hívd vissza Sophie barátnődet. Már napok óta nem beszéltetek - dobta oda mellém a telefonomat.
- Igen? - szólt bele vidáman.
- Szia Sophie, itt az elveszett barátnőd, Janice!
- Jan, basszus, mi van veled? Tényleg elvesztél...
- Bocsi, csak egy kicsit szarul voltam. Mi újság? Baba megvan?
- Igen, teljesen jól vagyunk, a baba is, én is és Dave is.
- Ennek örülök.
- Mi is. Viszont, ma lesz egy hatalmas buli. Amúgy is lett volna, de most, hogy Stacey és Tod kibékültek, még hatalmasabb lesz. Ugye eljössz?
- Persze - mentem bele egyből. Most még a nagyképű osztálytársaimhoz is volt kedvem. Az is elvonta a figyelmemet a bajaimról.
- Okés. Hozd Harryt is!
- Sophie, igazából mi szakítottunk Harryvel, vagy mi... El kellett hagynia a várost.
- Oh. Basszus. Rohadt kár érte. Az a srác aranyat ér.
- Igen - válaszoltam, de közben a mosoly kissé lehervadt az arcomról. Dehogy ér aranyat. - Na de akkor majd este találkozunk. Puszi - nyomtam ki.
Dean pont vissza ért a reggelimmel. Jóízűen kezdtem falatozni, majd amikor a tányér üres volt, felvetettem a kérdést.
- Dean, ma elmehetek bulizni Sophie-ékkal?
- Mi?
- Jobban érzem magam, boldog vagyok, nincs sötét, nem fáj. És a buli jót tenne... Kérlek!
- Ja, a múltkori bulijaid is jót tettek.
- Dean, nagyon szépen kérlek!
- A sok ember nem tesz jót.
- De én most vágyom a társaságukra, és megőrülök, ha továbbra is bezárva leszek itt.
- De csak úgy mehetsz, ha Louis veled megy - sóhajtott végül egy nagyot a bátyám. Persze ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy Tommo tud a depressziómról, mivel Dean kitálalt neki.
- Rendben - egyeztem bele.