Save me!

Untitled Part 8

A strandról hazaérvén boldogan csörtettem fel a szobámba, majd benyomva a Facebookot, vidáman kezdtem el chatelni Harryvel, aki nemrég bejelölt ismerősnek. Tényleg kezdtem úgy érezni magam, mintha megint 14 éves lennék. Körülbelül akkor csináltam ezt, amit most. Eszeveszett chatelés valami irtó helyes fiúval, na meg hogy akárhányszor csak pittyent a telefonom, már ugrottam is, hogy válaszoljak. 
Ám kislányos tevékenységeimet Dean zavarta meg. Nem kopogott, csak simán bejött és leült mellém az ágyra. 
- Mizu? - kérdeztem mosolyogva.
- Hűha, Janice boldog. 
- De még mennyire...
- Ki volt az a tag a strandon?
- Harry. Ő kísért tegnap haza. 
- Na és őt hogy szedted össze?

- Miután elfutottam Seantól, beléütköztem. De előtte már beszéltünk a Grillben. És látta, hogy zaklatott vagyok, ezért felajánlotta, hogy hazakísér. 
- Milyen nagylelkű... - dörmögte maga elé. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a bátyáőmnak nem volt szimpatikus Harry. Hát persze, hogy nem. Melyik bátty örülne, ha a húga egy tele tetovált sráccal randalírozna? És mintha a gondolataimban olvasna, megszólalt. - Rohadtul nem szimpatikus nekem az a tag. Túlságosan szét van varrva. Nem hozzád való, Jani. Te olyan kis visszahúzodó, kedves lány vagy és...
- Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy megengeded, hogy eldöntsem én, ki való hozzám! - vágtam közbe kissé mogorván, miközben a mosoly már rég lehervadt az arcomról. 
- Tessék, már meg is változatott. Te nem szoktál velem így beszélni...
- Dean, te meg miről beszélsz? - fakadtam ki. - Két napja ismerem, hogyan változtatott volna meg? El kéne fogadnod végre, hogy én is felnövök. És ahogy én sem szólok bele, hogy te milyen csajokat gyömöszölsz, kérlek, te se szólj bele abba, hogy én kivel vagyok. Mert érted, még csak együtt sem vagyunk, és ha tudni akarod, elvisz az Arctic Monkeys koncertre - mondtam dühösen, majd megfogtam a telefonomat és tudomást sem véve Deanről, beraktam a füleseket a fülembe és elkezdtem zenét hallgatni max hangerőn. A bátyám csak ült és kissé döbbenten nézett rám.
- Mi az? Menj kifele! Szia! - vetettem neki oda, mire ő kissé hitetlenkedve megrázta a fejét és kiment. Valamilyen szinten igaza volt, nem szoktam így beszélni vele. De ez nem Harry miatt volt. Vagyis, de miatta volt, csak éppen nem azért, mert megváltoztatott. Hanem mert valami miatt meg akartam védeni. És már megint itt tartok. Ez a szönyű agyalás. 
Feltápászkodtam, és bementem a fürdőbe. A telefonomat a mosdókagyló szélére raktam, és elindítottam rajta a zenét. Amire most szükségem volt, az a Favourite Worst Nightmare című Arctic album és egy jó kis forró zuhany. A 2007-es album csak úgy üvöltött, én pedig hagytam, hogy  a víz végig csorogjon rajtam, miközben halkan dúdoltam. Konkrétan az összes szám lement, amikor kiléptem a tusolóból. Huh, ennek apa nem fog örülni. A vízszámla...De most csak ez tudott teljesen lenyugtatni. Nem szeretem túl gondolkodni a dolgokat. Meg amúgy is rámfért már, hiszen mindenem ragadt a sótól. Hülye tengervíz.
A hajamat felcsavartam egy törölközővel, felvettem egy francia bugyit és egy nagyobb pólót, majd visszamentem a szobámba. Csekkoltam a facebookot, ahol 3 új üzenetem volt.
Harry: a kedvemért siethetnél ám
Sophie: JAN, HA EZT LÁTOD, AZONNAL HÍVJ FEL!!!!!
James: ki volt az a srác?:(
Gyorsan visszaírtam a két fiúnak, majd tárcsáztam Sophiet. Hát persze, hogy ő is Harry kilétét akarta megtudni. Nagyot sóhajva adtam be neki ugyanazt a sztorit, mint amit Deannek. Igen, ő a legjobb barátnőm, de ezt nem tudhatja. Még nem.
Miután elmondtam, Sophie elkezdett csacsogni és kioktatni, hogy miért állok szóba egyáltalán idegenekkel. Őt nem volt kedvem lehordani, hogy miért szól bele az én életembe. Mert ugye anno, amikor ő összejött Dave-vel, én meg se szólalhattam, hogy miért pont egy focista. Amióta Sophienak barátja van, teljesen más. Egyrészt beleráncigált ebbe az iskolai elitbe, másrészt pedig nem figyelt rám rendesen. Míg régen minden napunkat együt töltöttük, és majdhogynem minden második nap nálam aludt, vagy én nála, most pedig már csak rángat ezekbe a hülye programokba, azért, hogy ne legyek egyedül. Pedig nagyon is egyedül vagyok. Tényleg nem az én világom volt ez. Pompom lányok, focisták, bulik... Annyira nem az én stílusom. És igen, tudom. Tehettem volna és most is tehetnék ellene. Lehet, hogy már csak megszokásból vagyok vele, vagy mert nem akarok egyedül lenni. De túlságosan szeretem Sophiet. 
- Sophie, hiányzol - tört ki belőlem hirtelen.

- Tessék? 
- Hiányzik a régi Sophie, aki olyan volt, mintha a tesóm lenne. Akivel olyan elmélyült volt a barátságom. 
- De hát én itt vagyok neked...
- Nem, Sophie. Nem vagy itt. A barátoddal vagy. Nem velem. Már nem is figyelsz rám.
- Most miért mondod ezeket?
- Mert így érzem, Sophie! Annyira egyedül érzem magam, amikor ott vagyunk a többiekkel. Ők nem az én barátaim, hanem a tietek. Amíg nem szívott be benneteket ez a cucc, tök jól megvoltunk mi hárman. De főleg mi, Sophie. És nekem tényleg hiányzik. 
- Holnap ráérsz? - kérdezte egy kisebb csend után.
- Igen. 
- Átmegyek. És ott alszok.
- De holnap lesz a hónapfordulótok Dave-vel.
- Nem baj. Megoldom. Viszont most mennem kellene. Na majd holnap megyek. Nagyon szeretlek, Jan! - mondta, majd  lerakta. Vigyorogva bámultam a kijelzőre. Nem tudom, mikor lettem ilyen szókimondó, de úgy látszik, ez hasznos. Lehet, hogy Harry tényleg megváltoztatott bennem valamit.