Explosions - H.S.

4.rész

"...biztonságos karok közé zuhantam"

Két nap telt el azóta, hogy Louis és Gemma meglátogatott és azóta, egyikük sem tolta elém a képét. Gondolhattam volna, hogy így lesz és nem fognak visszajönni. Miért is tennék? Tudtam, hogy ez lesz, de azért egy kis részem abban reménykedik, talán tévedek és mégis visszajönnek hozzám, de mára már ezt feladtam. Ha két nap elteltével senki sem látogatott meg, nem is fog már. Nem akarok arra gondolni, hogy innen kijussak az ők jóvoltából, már csak a B tervem maradt, ami nem más, mint megnyílni az orvosnak. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá, abban sem vagyok biztos, hogy akarom ezt, de ki kell innen jutnom. Ha ma nem is, de a következő találkozáskor meg kell majd szólalnom, ha addig valami csoda folytán nem jelenik meg valaki, aki újabb reményt keltene bennem, hogy talán kiszabadíthat innen. Viszont ennek az esélye egy a millióhoz.

Sóhajtva lépkedem a már jól megszokott úton, az irodája felé, ahol egy újabb csendes órát fogok eltölteni, gondolataimba merülve. Szerintem ezzel már Dr.More is tisztában van, de biztosan próbálkozni fog még velem beszélgetést kezdeményezni. Ám a terve már most kudarca fulladt, hiszen én már eldöntöttem, hogy nem fogok megszólalni. Nem fog rávenni semmire sem, amíg én nem érzem úgy, hogy meg kell tennem. Ami lássuk be nem hiszem, hogy hamar bekövetkezik majd. De ha már nagyon nem fogom bírni az ittlétet, akkor talán sikerülni fog kinyögni egy-két szót, hogy boldoggá tegyem vele.

Kopogás nélkül nyomom le a kilincset, majd lépek be az irodájába. Kényelembe helyezem magam a fotelban, majd a könyököm a karfára helyezem, ezzel megtámasztva az állam. Az orvos leül velem szembe, majd küld felém egy mosolyt, amit én csak egy szemforgatással díjazok.
- Mr.Styles örülök, hogy újra itt van - üdvözöl. - Ahogy elnézem, ma sincs beszélgetős kedvében. De remélem nem bánja, ha én beszélek önhöz - megvonom a vállam, mire ő folytatja. - Nem tudom, hogy lesz-e valaha egy olyan nap, hogy ön megszólal majd a közelemben, de abban reménykedem, hogy ez egyszer, majd bekövetkezik. Tudom, hogyha nem is válaszol a kérdéseimre magában visszaemlékezik rájuk - mondatára felvonom az egyik szemöldököm, amit ő egy mosollyal jutalmaz, hiszen elérte, hogy felkeltse a figyelmem. – Tudja, az arca mindent elárul. Nem beszél, de az érzései az arcára vannak írva, így ha egy újabb órát kell majd azzal eltöltenem, hogy azt nézem, hogyan változik a mimikája szívesen teszem majd. Tudom, hogy a kapcsolatuk nem indult fényesen Libbyvel, de szeretném, ha visszagondolna arra a pillanatra, amikor talán kicsit közelebb engedte magához a lány.

Pontosan tudom, hogy hiába próbálnák meg ellenállni a visszaemlékezésnek, nem sikerülne így nem is próbálkozom meg vele. Hagyom, hogy magával ragadjanak az emlékek.

„Este van, már percek óta visszaértünk Paultól, ám a gondolataim még mindig ott lebegnek, újra és újra felidézve azt a pillanatot. Egész úton beszélni szerettem volna vele. Fogalmam sincs mi ütött belém, de tudom, hogy túlléptem egy határt. Felhúzott maga köré egy falat, én pedig most betörni készültem rajta, pedig semmi rossz szándékom nem volt. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, hiszen én tényleg, csak hülyéskedtem. Ha nem akart volna annyira elmenekülni, akkor nem történt volna meg, a majdnem szájra puszi. De nem kenhetem rá, hiszen én indítottam el azt az egészet. Viszont egy cseppet sem bánom. Kellene, pontosan tudom, de nem megy, mert valahol legbelül meg akartam tenni, meg akartam érinteni az ajkait...

Ő most a szobámban van. Fogalmam sincs, hogy mit csinál ott. Tudom, hogy beszélnem kellene vele, de mit mondhatnék neki!? Hiszen semmi rosszat nem tettem, vagyis nekem az nem tűnt annak, hiszen csak egy ártatlan gesztus volt az egész.

- Szörnyen nézel ki haver - szólal meg egy hang, mire felkapom a fejem az asztalról. Louis tekint vissza rám, összeráncolt szemöldökkel. - Minden rendben?