Explosions - H.S.

22.rész

Szövetségesek

"Az ajtófának dőlve figyelem őt, ahogy édesen mozog a konyhában. Már egy jó ideje itt lakik, de még mindig nem tudtam betelni a látványával. Gyönyörű és az, hogy a pólóm van rajta még elragadóbbá teszi. Annyira örülök, hogy jól érzi magát és nem próbál meg elmenekülni előlem, bár úgysem engedném, de mindig apró görccsel a gyomromban fekszem le, hogy mi lesz, ha holnap úgy ébredek fel, hogy nincs mellettem? Hogy már nem tartom a karjaim közt törékeny testét, amit sok fájdalom ért és már nem gyógyíthatom be őket? Hogy tudnék tükörbe nézni, ha hagynám elmenni... Lassan saját magamtól is megijedek, de miért is csodálkozom ezen? A barátnőm, még ha nem is akarja annak nevezni magát, mindenki így tekint rá és én is mosolyogva mondom ezt másoknak. A szerelem sosem gondoltam volna, hogy ennyire képes megváltoztatni az ember érzéseit, felfogását. Már nem az a fontos, hogy nekem jó legyen, hanem Ő. Az számít, hogy ő boldog legyen és jól érezze magát mellettem, minden más eltörpül. Nem tudom, hogy én számára mit jelentek, sosem mertem még megkérdezni, de érzem, hogy nem csak barátot lát bennem. Nevetséges lenne, ha így lenne, hiszen a barátok nem csókolóznak és nem is érintkeznek úgy egymással, ahogy mi. Talán érezhet valamit ő is irántam, hiszen a mosolyából ezt veszem le, de sokkal jobban örülnék neki, ha ő maga mondaná el nekem, mit gondol, érez, nem pedig nekem kellene rákérdeznem. De semmit sem fogok erőltetni, azóta a nap óta, hogy visszajöttünk egyszer sem említettem neki semmit sem a múltjáról. Megelégszem azzal, amit akkor mondott egy ideig, de néha úgy érzem, hogy a cselekedetei a múltjától függenek. Bár ez kezd megváltozni, de míg fény nem derül a teljes igazságra, ez mindig kettőnk között fog lebegni.

Ma reggel, amikor felébredt éreztem, hogy valami probléma van, de nem kérdeztem rá. Hagytam, hogy egy kicsit egyedül legyen és magától mondja el, de még meg sem szólalt, csak egy csókkal köszöntött, amikor észrevett és folytatta a főzést, én pedig mentem zuhanyozni, abban reménykedve, hogy mire visszajövök kicsit ellazul, de nem így történt, ahogy látom.

A háta mögé osonok, majd karjaimmal lassan átölelem, mire ijedten ugrik egyet, de semmit sem mond. Közelebb lépek hozzá és egész testem hozzápréselem, miközben arcom a hajába temetem és lány puszit nyomok a nyakára, ezzel sóhajtást váltva ki belőle. Már ez is haladás.

- Miért nem mondod el, hogy mi a baj? - kérdem a fülébe suttogva. - Haragszol rám valamiért? Tettem valamit az este, amit nem lett volna szabad?

Amint kiejtettem a szavakat ajkaimon leteszi a kezében tartott fakanalat, majd megfordul karjaim közt és egyenesen a szemembe néz, ahogy karjait a nyakam köré kulcsolja.

- Te semmi rosszat sem tettél - rázza meg egy picit a fejét. - Velem van a baj és nem veled. Ha rossz napom van, vagy szomorú vagyok, annak sosem te vagy az oka, hanem... te is tudod mi. Nem akarom, hogy bármiért is magadat hibáztasd, mert a tegnap tökéletes volt - mosolyodik el lágyan. - Tökéletes - lehel egy lágy puszit az orromra, majd teljesen hozzám simul.

- Akkor meg mi a baj, a frászt hozod rám - motyogom feszengve. - Ne titkolózz előttem bébi, mert tudod, hogy nem adom fel, míg ki nem szedem belőled az okát.

- Semmi sem történt - szólal meg. - Egyszerűen rossz előérzetem van és félek, hogy veszélybe sodorlak - erre az izmaim egyből megfeszülnek körülötte. Már megint itt tartunk. Miért nem képes felfogni, hogy nem sodor veszélybe a pokolba is.

- Ne kezd megint - morgom kicsit eltolva magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Nem sodorsz veszélybe, képes vagyok megvédeni magam. Azért soha az életbe nem aggódnék, hogy nekem bajom esik, de ha neked igen, abba képes lennék bele is pusztulni. De, ahogy már ígértem, nem engedem, hogy bántódás érjen és kérlek bízz bennem, ebben a témában és ne félj - simítok végig az arcán. - Amíg engem látsz, sosem lesz mitől tartanod az életben, mert megvédlek kerüljön bármibe is. Rendben? - kezeim közé véve az arcát húzom közelebb magamhoz, majd lágyan megcsókolom.