Explosions - H.S.

21.rész

Otthon, édes otthon

"Ahogy az ölemben ülő lányt próbálom megnyugtatni, egyre jobban kezd kialakulni a fejemben egy kép, aminek köszönhetően az egekbe szökik a pulzusom. Nem biztos, hogy jól rakosgatom össze a kockákat, de lássuk csak, abból, amit mondott és amiket én fedeztem fel rajta az elmúlt időben, mi jön ki. Addig mindent értek, míg közelebb kerültek Kit-tel, bár nem örülök neki, de már úgysem tudok semmit sem tenni ellene. Viszont ott megakadok, hogy az apja tudta, hogy mi vár a lányára. Milyen apa az, aki tudja, hogy veszélybe sodorja a lányát és beleegyezik? Hogy lehet képes ilyenre, hiszen a saját húsa és vére, mégis jóformán elárulta. Soha az életbe nem szeretnék vele találkozni, mert azt nem köszönné meg nekem, amit tőlem kapna, ahogy Kit sem. Az ilyen embereket - ha lehet őket egyáltalán ennek nevezni - legszívesebben addig ütném, míg el nem ájulnak, utána pedig felébreszteném őket és folytatnám, halálukig. A börtön túlságosan jó hely számukra, ott nem élhetik át azt, amit ők tettek. De menjünk tovább. Elvitték egy helyre, ahová nem akart menni és szinte biztos vagyok benne, hogy fogva is tartották. Dolgokra kényszerítették... nekem ebből egy olyan dolog jön le, amibe bele sem akarok gondolni. Egyszerűen rosszul vagyok a gondolattól, hogy ez megtörténhetett vele. De szinte minden erre utal. Lehet, hogy nem fejtette ki, hogy nem mondott el mindent, de a szavaiból nekem ez jön le. Az érintésekről is ez árulkodik. Korábban is gondolkodtam ezen, de bíztam benne, hogy csak beképzelem és semmi sincs benne, de most már nem vagyok ilyen biztos benne. Annyira szeretnék rajta segíteni, de még ebben a pillanatban sem tudom, mi a fenét mondhatnék. Hogy minden rendben lesz? Tudom, hogy nem. Az ember nem felejti el a vele történt rossz dolgokat vagy, ha sikerül is az sok évre rá, ő pedig alig egy hónapja van itt velünk. Amit most leginkább tehetek, hogy a karjaimba zárom és itt vagyok neki. Meg kell védenem, bármi is legyen. Nem tudom, hogy azért fél, mert talán attól tart, hogy itt megtalálhatják vagy azért, mert engem is belekevert, de bármelyik is legyen, engem nem érdekel. Nem fogom engedni senkinek sem, hogy ártson neki. Velem marad és vigyázni fogok rá. De ebben a pillanatban azt is megígérhetem, hogy mindent el fogok követni, hogy megfizessenek azok a személyek, akik ezt tették vele. Ha megtalálom az apját, biztosan nem fogok félni használni az öklöm. Nem vagyok ennyire arrogáns, de ha a szeretteimről van szó, akkor bármire képes vagyok, legyen az akár gyilkosság is.

- Shh - suttogom a hajába. - Már itt vagy velem és itt is maradsz - szorítom erősebben magamhoz. - Nem akarlak szomorúnak látni, de most mégis azt mondom, hogy add ki magadból. Ne törődj a körülöttünk lévő emberekkel. Ők nincsenek itt, csak én vagyok veled.

Fogalmam sincs róla, hogy meddig sírhatott, de egy idő után azt veszem észre, hogy kezd elcsendesedni. Igaz még mindig hüppög, de már alig hallható. Egy pillanatra sem engedtem őt el, még akkor sem, amikor a pincérnő megkérdezte, hogy jól van-e, én csak egy "semmi közöd" pillantást küldtem felé, mire elsietett.

- Jól vagyok - suttogja megtörten, próbálva elhúzódni tőlem. - Már sokkal jobban vagyok...

- Nézz rám - kérlelem lágyan, mire arcát lassan rám emeli. Szemei vörösek a sok sírástól, ahogy az arca is meg van dagadva, de még így is gyönyörű. - Nem érdekel, hogy mi történt veled, én nem fogok más szemmel nézni rád. Nem kell attól félned, hogy elveszítesz, mert látom a szemeidben, hogy félsz. Nem megyek sehová, nem tudsz olyat mondani nekem, amivel elérnéd ezt.

- Senkinek sem akartam erről beszélni, legfőbbképpen neked nem. Igaz nem mondtam valami sokat, de elég csak az arcodra nézni és egyből tudom, hogy megértetted, amit mondtam. Azzal is tisztában vagyok, hogy egyszer el kell mondanom mindent, de kérlek azt a napot engedd meg, hogy én válasszam ki. Egyenlőre elégedj meg annyival, amennyit most mondtam neked, mert többre még képtelen vagyok.