Explosions - H.S.

8.rész

Beszélgetés

„Tényleg kimondtam, vagy csak képzelődöm? Ha az arcát nézem, akkor az jön le, hogy nem csak képzelődöm, hanem tényleg megtettem. Tényleg, kimondtam, hogy érte képes lennék mindent feladni. Hogy komolyan gondoltam-e? Teljesen. Még semmit sem gondoltam át ennyire, mint ezt. Nem tudom, hogy mi történik velem, hiszen ez túl korai lenne, hogy bármilyen érzés is felébredjen bennem, iránta. De mi van, ha mégis megtörtént?

Kék szemei hatalmasra nyílnak. Meglepődött. Még szép, hiszen még én magam is meglepődtem saját magamon. Érzem, ahogy próbálja kihúzni kezeit az enyémekből, de nem engedem neki. Nem akarom, hogy elmeneküljön anélkül, hogy bármit is mondott volna nekem. Tudni akarom, hogy mit gondol, hogy mit érez ebben a pillanatban. Tudnom kell.

- Tessék? – motyogja, alig hallhatóan. – Bocsánat, de nem értettem tisztán, amit az előbb mondtál Harry...

- Tudom, hogy értetted – nézek a szemébe. – Ne próbálj meg kitérni előle, most ne. Kérlek. Csak tudni szeretném, hogy ebben a percben mit gondolsz rólam.

Gondolhattam volna, hogy ezt fogja mondani, de akkor is kiszedem belőle. Nem hagyhat itt, hogy semmit sem mond erre. Nem akarom, hogy bármi is megváltozzon közöttünk, bár kétlem, hogy képes lenne ugyanúgy viselkedni, mint előtte, bár reménykedni szabad benne.

- Kérlek, mondj valami – próbálkozom. – Bármit.

- Én... én nem tudom, hogy erre mit kéne mondanom – mondja zavartan, szemeit lesütve. – Azt hiszem, hogy szükségem van egy kis időre, egyedül... összezavarodtam és ez kicsit sok volt számomra egyszerre.

- Nem akarom, hogy úgy menj el, hogy semmit sem mondtál. Nem akarlak elengedni, mert attól tartok, hogy eltűnsz és soha többé nem látlak majd. Nem akarom, hogy azt gondold viccnek szántam ezt az egészet, mert minden szavam halálosan komoly volt. Ha most elengedlek, megígéred nekem, hogy még ma megbeszéljük ezt?

- Ha kiszellőztettem a fejem és átgondoltam pár dolgot, esetleg felfogtam azt, amit az előbb mondtál, akkor talán tudok, majd valamit mondani, de nem tudom neked megígérni, hogy menni is fog – emeli rám szemeit. – Nem tűnök el, mert úgysem lenne hová mennem, ezt viszont megígérhetem, csak adj egy kis időt.

- Rendben – bólintok rá, majd hajlok a füléhez. – Várni fogom a véleményed. Nem számít, hogy kivel beszélek, ha megvan mit akarsz mondani, akkor azonnal keress meg – engedem el a kezeit, mire ő félénken bólint, majd sarkon fordul és eltűnik a tömegben.

Megijesztettem, az nem kétség, de nem ez volt a szándékom vele. Csak nem akartam tovább titkolni. Korai? Én magam is tudom, de már akkor tudtam, hogy ő más mikor először rám pillantott. Tudtam, hogy ő különleges. Nem véletlenül engedtem meg neki, hogy az ágyamban aludjon és velünk is maradjon. A fiúkat könnyű volt rávenni, de tudom, hogy ők is csak azért egyeztek bele ilyen könnyen, mivel észrevettek rajtam valamit.

Ők már nagyon unták, hogy mindig egyéjszakás kalandjaim vannak. Én sem voltam oda értük, de valahogy meg kellett szabaduljak a feszültségtől, ami egy kemény nap után összegyűlt bennem. Meg ebben természetesen az is benne van, hogy fiú vagyok és vannak szükségleteim. Viszont most, hogy ő is itt van, már nem érzem ezt. Már csak azt látom magam előtt, hogy meg kell őt védenem. Mindent meg kell tennem, hogy biztonságban érezze magát és boldog legyen.

Csak reménykedni tudok benne, hogy nem üldöztem el őt teljesen az előbbivel. Megértem, hogy időre van szüksége. A helyébe valószínűleg nekem is kéne. Bármit is válaszoljon majd, semmi sem fog megváltozni. Nem fogom magam ráerőltetni, az ő tempójában haladunk majd, minden úgy lesz, ahogy ő akarja, csak ne meneküljön előlem, mert azt nem tudnám elviselni.