Explosions - H.S.

19.rész

Szabadság

Minden ember más dolgok tesznek boldoggá. Például, ha ajándékot kap, ha egy kedves ismerőse meglátogatja, ha előléptetik vagy csak a családjával, barátaival, szerelmével lehet. Engem viszont az előttem elterülő rengeteg papír tesz boldoggá. Tudom, hogy a normális emberek sosem örülnek, ha sok papírt kell kitölteniük, aláírniuk, viszont számomra ez nagy öröm, mivel ma érkezett el az a nap, amikor a kapun túl élhetek. Már nem leszek, bezárva végre visszakaphatom a saját életem. Lehet, hogy az elején nem leszek teljesen szabad, de tudom, hogy idővel annak érzem majd magam, amikor a többiek is rájöttek, hogy nincs mitől félteniük.

- Még egy utolsó aláírás itt – helyez elém egy papírt – aztán pedig készen is vagyunk. Remek, hát ennyi lenne – mosolyog rám kedvesen ennek a helynek a főnöke. – Örülök, hogy jól érzi magát és végre aláírhatom a szabadulási papírját.

- Én is – vágom rá egyből. – Az utolsó pár hét már nem volt olyan rossz, mint amilyennek az elején mondtam őket. De azért remélem, nem kerülök többet vissza.

- Mi is ebben bízunk Mr.Styles. Ha betartja az utasításokat, akkor biztos vagyok benne, hogy nem találkozunk többet, vagyis ezen a helyen biztosan nem. Csak annyira kérem önt, hogy ne lökje el magától azokat az embereket, akik segíteni akarnak önnek.

- Nem fogom – rázom meg a fejem. – Tudom, már tudom, hogy ők csak nekem akarnak jót, és ha segíteni akarnak, akkor engedni fogom nekik. Mindent köszönök – állok fel, majd nyújtom a kezem, hogy megrázzam az övét. – Viszlát.

- Viszlát és sok sikert! – búcsúzik el.

Mosolyogva lépek ki az ajtón, ahol már Andrew vár ám. Megígérte, hogy elvisz, szóval a többiekkel csak otthon, vagyis Paulnál találkozok. Valamiért úgy érzem, hogy készülnek számomra valamivel, amiért nem haragudhatok rájuk, mivel hosszú ideig voltam bezárva, szinte mindent képes lennék megadni annak a személynek, aki egy grillpartit tart, mint régen. Nem akarom, hogy másképpen viselkedjenek velem, csak annyit szeretnék, hogy tartsák tiszteletben, hogy miről tudok, és miről vagyok képtelen beszélgetni.

- Milyen érzés, hogy percek múlva végleg elhagyhatod ezt a helyet? – kérdi Andrew.

- Csodás! Valamiért úgy érzem, hogy ez csak egy álom és bármikor felébredhetek és közlik velem, hogy nem mehetek sehová, pedig már itt vannak a papírok a kezemben, nem egyet írtam alá, mégis attól félek, hogy ez nem valóság.

- Igenis az, Harry! – biztosít Andrew. – Bármilyen nehezedre is esik elhinni, ez a valóság és ma tényleg elhagyhatod ezt a helyet. De tőlem nem szabadulsz meg – teszi hozzá.

- Igen ezt tudtam, eddig is. Igaz az elején nagyon a terápia ellen voltam, de most már nincs így. Ha az elejétől fogva tudtam volna, hogy erre van szükségem, ahhoz, hogy jobban legyek, nem ellenkeztem volna annyit, de már késő bánat Viszont az tudom, hogy a jövőben be fogom tartani a látogatásokat.

- Akkor is nyugodtan jöhetsz, ha nincs megbeszélt időpontunk. Tudod hol lakom, ha szükséged van valakire, akivel megbeszéld a dolgokat, akkor én ott leszek neked.

- Ez nagyon kedves tőled, azok után, ahogy az elején viselkedtem – motyogom. – Tudom, hogy nem volt velem könnyű és sajnálom, de mára már teljesen másképpen állok hozzá a dolgokhoz.

- Igen, erre már én magam is rájöttem. De nem kell bocsánatot kérned, mint már mondtam nem te voltál az egyetlen nehéz esetem és nem is az utolsó. Hozzá kell szoknom, hogy az elején senki sem akarja elhinni, hogy a beszélgetés mennyit segíthet az állapotán. De most ne is beszéljünk erről, hanem inkább induljunk, mielőtt a többiek az gondolják majd, hogy mégsem kerültél ki erről a helyről.