Explosions - H.S.

32.rész

Teljesen az enyém

"Szinte biztos vagyok benne, hogy Libby tisztában van vele, hogy miért nem avattam be részletesebben arról, hogy mit tervezek a fiúkkal, de örülök neki, hogy nem kérdett semmit. Annak meg még jobban, hogy tudom ebben a pillanatban sincs magába, hiszen a lányok megjelentek pont amikor elindultam volna. Velük itthon merem hagyni, ugyanis tiszta ideg voltam mikor rájöttem, hogy a házban egyedül kellene hagynom azok után, ami pár nappal ezelőtt történt. Kicsit nyugodtabb vagyok, hogy nincs magában abban a hatalmas házban, de még mindig feszült és ezen a fiúk sem igazán segítenek.

Már fél órája ülök Liam nappalijában, de még egyikünk sem szólalt meg. El tudom képzelni, hogy mi játszódhat le a fejük, hiszen én is átéltem ezt alig pár hete meg hát elég csak az arcukra nézni, hogy minden világossá váljon az ember számára. Niall, aki szinte mindig vidám és sosem tud megülni egy helyben, most úgy ül a kanapén, mintha oda lenne szögezve és csak maga elé bámul, pontosan, mint a többiek. Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki a barátnőjére gondol, hogy ez velük is megtörténhetett volna, kivéve Niall, bár ő valószínűleg inkább Laylará. Azt kívánom bárcsak valaki megtörné végre ezt a rohadt csendet mielőtt a már így is hosszú hajam kezdem el tépni. Érzem, ahogy a vér lüktet az ereimben, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver, ahogy az idegeim pattanásig feszülnek és ez mind csak azért, mert arra gondolok, amit Libby átélhetett. Hogy lehet olyan erős? Hogy lehet, hogy nem tört össze, hiszen olyan törékeny és ártatlan, hogy tudja magát ennyire tartani? Persze még mindig tisztán él bennem, hogy sírt a karjaim között az első napokban, de még azt is erősnek látom, ahogy képest, amit át kellett éljen. Teljesen világos, hogy az én dühöm, amit azért érzek, amit vele tette, semmi ahhoz képest, amit ő akkor átélt. Hiszen még csak beszélni sem akart róla az elején, tisztán emlékszem, hogy mennyire felzaklattam a kérdéseimmel, pedig nem állt szándékomban, egyszerűen csak aggódtam érte. És a kurva életbe is, meg volt rá az okom is. Minden okom megvolt rá, hogy aggódjak érte. Minden.

- Na jó én ezt nem bírom tovább - túr a hajába Louis. - Kikészít ez a csend! Ha nem kezdünk el beszélni, valószínűleg a gondolataim fogják a vesztemet okozni és az elég gáz lenne - sóhajt fel, idegességében. - Nézzétek fogalmam sincs, hogy kell egy ilyen megbeszélést tartani, mivel az életben nem gondoltam, hogy valaha sor kerül majd ilyenre, de most mégis itt vagyunk, hogy egy olyan ügyről beszéljünk, ami egyikünk számára sem kellemes téma. De mi lenne, ha mindenki szépen elmesélné, hogy mit gondol erről az egészről és nem csak saját magával beszélne a fejében, mint az örültek és most ha bárki azt meri mondani nekem, hogy ez csak velem van így azt kinyírom - néz körbe a társaságon. - Na szóval mivel látom mindenkibe sikerült belefojtanom a szót, nekem meg amúgy sem áll be a szám, kezdem én, de utána ti jöttök szóval készüljetek fel rá - morogja. - Hat húgom van és mindenki tudja, hogy Libbyt is annak tekintem. Így már hét. Mérhetetlen düh fog el, amikor arra gondolok, hogy ez bárkivel megtörténhetett volna. Hogy bármelyikükhöz hozzá érhetett volna egy olyan barom, mint Kit és akkor arról ne is beszéljünk, hogy két napja képtelen vagyok Eleanor mellett elaludni, mert egyszerűen félek, hogy vele is történhet valami. Eddig is rohadtul féltettem, de basszus most, hogy ezt megtudtam Libbyről csak jobban. Ha csak arra a szegény lányra gondolok a szívem megszakad, egyszerűen azt érzem, hogy oda kell hozzá mennem és vigyáznom rá... pedig tudom, hogy nincs egyedül, hiszen Harry ott van neki és egy percre sem hagyja őt magába. Eddig is mindig sikerült neki megnyugtatnia és ő az első akit teljesen közel engedett magához, rá van szüksége, de az utóbbi időben hozzám is közel került. Láttam rajta, hogy nem mond el valamit, ahogy persze rajtad is - bök felém - de nem akartam vele foglalkozni, hiszen nem az én dolgom, de ha tudtam volna, hogy ilyesmiről van szó, már rég kiszedtem volna belőletek, hogy a saját két kezemmel nyírhassam ki azt az istenverte barmot, na meg az apját is. Hogy lehet valaki ilyen hülye, hogy a saját lányát, aki senkinek sem ártott, mert ebben biztos vagyok ilyen mocskos kezek közé lökje? Hogy lehet képes erre egy apa? Én előbb ölném meg magam, mintsem, hogy ezt tegyem a saját véremmel, vagy egyik szerettemmel. Meg akarom keresni és tudom, hogy te is ezt tervezed, engedd meg, hogy segítsek neked, mert azt, amit tőlem kap soha az életben nem felejti majd el, mert élete végéig ott lesz rajta a nyoma a kurva rácsok mögött, mert ott fog megrohadni!