Explosions - H.S.

20.rész

Közelebb, mint voltam

Bevallom, mielőtt elaludtam volna attól féltem, hogy reggelre újra az intézetben találom magam, de ajkamra azonnal mosoly húzódik, amint rájövök, hogy még mindig abban a szobában vagyok, ahol lefeküdtem, ahol még vele voltam. Boldog vagyok, hogy már senki sem parancsolhat nekem, vagyis nem a szó szoros értelmében. Tisztában vagyok, hogy fogok utasításokat kapni, de azok közel sem olyan szörnyűek, mint az intézetbeliek. Az egyetlen dolog, ami elszomorít, az nem más, mint a saját szabályaim. Annyi minden ért az elmúlt időben, hogy magamnak is fel kell állítanom párat, ha tetszik, ha nem. Nem engedhetem meg, hogy újra mélypontra süllyedjek, vagyis nem annyira mélyre. Bele kell törődnöm, hogy a múltan már nem tudok változtatni és vele együtt kell élnem még akkor is, ha nehéz. Az élet egyik pillanata sem könnyű. Az ember még akkor is megijed, ha tudja, hogy semmi baja sem eshet. Elég, ha valakinek a hívását várja és máris azt érzi, hogy a pulzusa az egekbe van, mert attól tart valami hülyeséget mond, amiért a másik majd kineveti, pedig pontosan tudjuk, hogy sosem tenne ilyet. Én egyetlen egy dologtól félek, ami pedig nem más, mint Ő. Nem akarom, hogy újra felemésszen az elvesztése, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem engedhetem, hogy kicsússzanak a kezeim közül a dolgok, de nem könnyű. Andrew-val minden héten kétszer találkozom majd, ahogy rendszeresen szeretnék majd Libby sírjához is kimenni. Boldogan akarok visszatekinteni a közös időkre és élni tovább az életem, ahogy ő is szerette volna, bízva abban, hogy több szomorúság már nem érhet. Minden rossz után valami jó jön, nem? Én várni fogok rá, még ha nem is érzem, hogy igaz lenne, nem fogom feladni a várakozást. Hinnem kell benne, hogy igazuk van a többieknek, hogy nem lesz mindig minden ilyen szomorú. Helyre fogom magam hozni, ha nem is a többiek nyaggatása miatt, akkor miatta. Ő érte kell minden rendben legyen velem. Nem engedhetem, hogy azt lássa - ha egyáltalán lát engem - szenvedek. Természetesen ez is ott lesz, de azt is észre kell vennie, hogy próbálkozom túltenni magam a történteken.

Morogva dobom le magamról a takarót, majd ülök fel az ágyban. Olyan rég aludtam már ebben az ágyban. Utoljára vele, ha behunyom a szemem még mindig érzem, ahogy hozzám bújik, édes illatát. Ezek az emlékek örök életemre itt maradnak majd az elmémben, ezektől sosem akarok majd megszabadulni. Kezeimmel a hajamba túrok, majd újra kinyitom szemeim. Ez a nap, szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű. Sok meglepetés fog érni, amire nem biztos, hogy készen állok még, de próbálkozni fogok. Nem adhatom fel, ha nehéznek is bizonyosul is. Nem vagyok egyedül, mellettem lesznek a barátaim, a családom, akiknek szép lassan megbocsájtok vagyis azon leszek.

Mivel a szobához saját fürdő is rendelkezik, még van egy kis időm, mielőtt találkoznék a többiekkel. Fogalmam sincs, hogy kik maradtak itt, de valamiért úgy érzem, hogy a fiúk igen, még ha a többiek nem is. Egy gyors zuhany után, ahol próbáltam kicsit ellazulni, kevés sikerrel, felöltözöm, majd erőt veszek magamon és kilépek a szobából.

A folyosón csend van, egy lélek sincs, így kicsit idegesen lépkedek a lépcsők felé, majd kocogok le rajtuk. A konyha felé haladva mocorgást hallok, ezért megtorpanok az ajtóban. Mély levegőt veszek, majd belép, ahol Pault és Liamet találom kávéjukat szürcsölve.

- Jó reggelt! - mosolyognak rám.

- Reggelt! - motyogom, majd töltök magamnak egy csésze kávét és leülök közéjük. - Miért hallgattatok el, ahogy bejöttem?

- Nem hallgattunk el, csak még nagyon új nekünk, hogy itt vagy - vonja meg a vállát Liam. - Tudod, elszoktunk tőle.

- Nekem is fura, de hozzá fogunk szokni, mivel tudom, hogy egy ideig biztosan itt fogok majd lakni, szóval a reggeli találkozások gyakoriak lesznek.