Explosions - H.S.

10.rész

Kiszabadulok innen, mert ezt akarom

Nem tudom, hogy helyesen döntök-e vagy sem, de ha nem próbálom meg, akkor sosem derülhet ki. Eleinte sem volt könnyű megnyílni bárkinek is, viszont a történtek után végképpen úgy érzem, hogy képtelen lennék rá. Most mégis azt érzem, hogy sikerülhet. Két nap telt el mióta utoljára bent voltak nálam a srácok, én azóta pedig többet beszéltem, mint az elmúlt pár hétben, mióta itt vagyok. Nem mondhatom azt, hogy egyből kedvesebb lettem és már nem szaladnak ki a számon olyan mondatok, amiknek nem lenne szabad, viszont próbálkozom és ez a lényeg. Az érzéseim még mindig mélyen a szívembe zárva csücsülnek, de tudom, hogy képes leszek egy nap kiereszteni őket. Miatta leszek képes. Dr.More azt mondta tegnap, hogy ő is azt akarná, hogy boldog legyek. Én magam is tudom, hogy így van, hiszen mindennél és mindenkinél jobban ismertem Libby-t. Viszont még nem tudom elfogadni, még túl korai erre hagyatkozni. A szívemben még mindig úgy érzem, mintha élni. Mintha itt lenne velem, csak éppen nem láthatom. Nem lesz könnyű, beletörődnöm, hogy többet nem láthatom, de arra is gondolnom kell, hogy a Világon vannak még emberek, akik fontosak nekem, akiknek én is fontos vagyok. Nem maradhatok örök életemben bezárva ezen a helyen. Látni akarom, hogy mindenki viszi valamire az életben. Tudni akarom, hogy Gemma megtalálja-e az igazit és azt is látni szeretném, ahogyan családot alapít. Természetesen a bennem lévő feszültség és düh nem fog elmúlni egyik napról a másikra, ezt pontosan tudom. Lesznek olyan napok, amikor jobb hangulatban találnak majd, de olyanok is, amikor elküldöm őket melegebb éghajlatra. Tudom, hogy nem fognak rám haragudni, de nekem rosszul fog esni, hiszen látni fogom a szemükben, hogy megbántottam őket. Nem akarom, hogy miattam sírjon bármelyikük is, nem érdemlik meg. Igaz nem akartam erre a helyre kerülni, de talán képes leszek elfogadni – segítséggel – hogy ők csak jót akartak nekem, szerintük ez kellett nekem, még ha én nem is gondolom így. Bár abban biztos vagyok, hogy szükségem lesz még orvosi segítségre, ha egy nap kikerülök innen, de Mr.More is sokat segít. Nem gondoltam volna sose, hogy egyszer ezt mondom majd, de miután kijövök tőle, kicsit nyugodtabb vagyok. Persze az emlékek felzaklatnak, de szerinte ez normális. Segíteni próbál nekem, már csak nekem kell elfogadnom, hogy szükségem van rá, hogy teljesen megnyíljak. Bár ez nem lesz egyszerű, biztos vagyok benne, hogy nem fog egyik napról a másikra sikerülni, de nem fogom feladni.

- Jól érzed magad, Harry? – zökkent ki a gondolataimból Dr.More. – Ahogy látom, elgondolkodtál.

- Semmi bajom, csak egy kicsit a gondolataimba merültem – pillantok rá. – Tudod, én tényleg próbálkozni akarok, a családomért. Ki kell innen jutnom, mivel már csak ők maradtak nekem, de nem könnyű megnyílni, sosem voltam olyan srác, aki könnyen beszél az érzéseiről.

- Örülök, hogy végre te is tegezel engem – jelenik meg egy halvány mosoly az ajkán. – Erre magamtól is rájöttem, viszont látom a fejlődést. Sosem felejtem el, hogy milyen voltál az első találkozásunkkor. Pontosan úgy viselkedtél, mint egy durcás kisgyerek, aki arra kényszerítenek, hogy bevallja ő törte el a vázát.

- Visszagondolva kényszerítettek is. Nem magamtól jöttem ide, ha rajtam múlt volna tuti, hogy ennek a helynek a közelébe sem teszem a lábam. Még mindig így gondolom, de talán... segítenek a beszélgetések – halkul el a hangom.

Biztos vagyok benne, hogy tisztán értette minden szavam, annak ellenére is, hogy abban sem vagyok biztos tényleg kimondtam őket hangosan. A mosoly, ami az arcán helyezkedik el, erre utal.

- Biztos voltam benne, hogy elérem azt a napot, hogy megnyílj nekem – biccent felém. – Azt is tudtam, hogy ez nem lesz egy zökkenőmentes út, viszont a végére betömjük a gödröket és lassan elérjük a célunkat. Senkivel sem könny, ezt tapasztalatból mondom, de azt hiszem te vagy a második legmakacsabb személy a Világon, akit kezeltem.