Explosions - H.S.

12.rész

„Érezni akarom"

... Ez nem egy igazi napló, ide csak leírom a gondolataim, amik abban a pillanatban a fejemben motoszkálnak. Ma ismét kiborultam, de te ott voltál mellettem. Ott voltál és nem hagytál magamra. Szorosan a karjaid közé zártál és azt mondogattad, hogy minden rendben lesz, pedig ekkor már mindketten tudtuk, hogy semmi sem lesz rendben. Hittem neked, mert tudtam, hogy meg akarsz nyugtatni, mert tudtam, hogy szeretsz és csak nekem akarsz vele jót. A karjaid között mindig biztonságban éreztem magam. Akkor is, ha éppen kiszabadulni próbáltam, sosem azért tettem, mert féltem tőled, hanem azért, mert nem akartam, hogy úgy láss, nem akartam, hogy miattam aggódj. De mára rájöttem, hogy ez már akkor elkezdődött, amikor felszálltam a buszotokra, elrejtőzni. De tudnod kell, hogy egy pillanatát sem bántam meg, míg csak élek örülni fogok neki, hogy közel engedtelek magamhoz. Ennek köszönhetően érezhettem úgy, hogy újra élek, hogy valaki szeret. Neked elhittem, pedig pontosan tudod, hogy senkinek sem sikerült meggyőznie róla, évek óta, neked mégis. Te más voltál. Emlékszem, hogy mindig azt mondtad nekem, hogy én vagyok az életedben a fény, de mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül én vagyok elbaszva és nem te. Én vagyok az akinek a sötét életébe, fényt hoztál a puszta jelenléteddel, törődéseddel, érintéseddel, ha te nem lettél volna, akkor sosem tudom meg, hogy mi az az igazi szerelem...

Képtelen vagyok tovább olvasni. Nem sikerül rávennem magam, hogy egy oldalnál többet olvassak naponta. Próbálkozom és a szívem mélyén szeretném is, de nem megy. Annyira összetörnek a sorai, hogy attól félek, ha tovább olvasom valami hülyeséget csinálok, így inkább bezárom és visszateszem az asztalomra.

Annyira szar érzés visszaolvasni a történéseket, még ha nincs is rendesen leírva az a bizonyos jelenet, az emlékeimben én tárolom őket. Lehet, hogy nem tudom melyik kiborulására gondol, de mindegyiket az emlékeimben őrzöm és örökké ott is maradnak. Arra gondolva, hogy a karjaim biztonságot nyújtottak neki, mosoly kúszik az arcomra, de egyben könnyek gyűlnek a szemeimbe, mert már nem nyújthatok neki védelmet. Már nem tudom őt megvédeni, mivel pont én kevertem őt bajba, miattam nem lehet most itt, hiába is próbálják elhitetni, hogy nem így van, én tudom, hogy igen és érzem, hogy a többiek is így gondolják a szívük mélyén, csak nem akarják maguknak bevallani...

Két nap telt el, mióta Andrew-val voltam a terápián. Egyszerűen nem ment ki a fejemből az ottani környezet. Előtte még sosem voltam olyan helyen, de nem is hittem volna, hogy az emberek jobban érezhetik magukat attól, ha kibeszélik magukból a problémáikat,de tévedtem. Láttam az arcukon a hatalmas megkönnyebbülést, amint befejezték mondandójukat. Igaza van abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nehéz az élete, erre már rájöttem, amikor az első személy megszólalt, de ettől még nem érzem magam jobban. De a reményen nem hal meg, én is ki fogok innen jutni. Beszélt egy pácienséről, akinek szintén nem volt könnyű beszélni-e a történtekről, aki nagyon makacs volt és nehezen is nyílt meg, de megtette. Nekem is sikerülni fog, még nem tudom, hogy fogom elérni, de abban biztos vagyok, hogy egy nap kijutok innen.

A gyógyszereim rendesen szedem, próbálok kedvesebb lenni az emberekkel és az itt dolgozókkal, nem egyszerű, de képes vagyok rá. Ahogy arra is képes leszek, hogy egy nap teljesen megnyíljak majd és kiadjam magamból azt, ami fáj.

Pár perc múlva, kezelésem lesz. Nem tudom, hogy ma mi lesz a téma, de legszívesebben meg sem szólalnék, de nem tehetem meg. Bármennyire is pocsék a napom, nem fogom a duzzogó fiút játszani, aki inkább hallgat, minthogy elmondja mi történt, azt már elégszer tettem. Annak a fiúnak meg kell törnie és én azon is leszek, hogy ez megtörténjen.