Explosions - H.S.

40.rész - ÉVADZÁRÓ

Megválaszolatlan kérdések

A félelem mindennapi egy ember életében. Lassan jobban ismerjük ennek az érzésnek a jelentését, mint magának az életnek. Nem telik el úgy egy nap, hogy ne tartanánk valamitől. Nap, mint nap tartunk attól, hogy csalódást okozunk egy számunkra fontos személynek. Vagy attól, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak és ezért majd másképp tekintenek ránk. De ugyanekkor ott van az a félelem is, hogy előbb szólalunk meg, mint gondolkodnánk és olyan embereket bántunk meg, akiket sosem akartunk, csak az adott helyzet miatt sikerült megtennünk. Hát a bennem élő félelem ezekhez hozzá sem hasonlítható. Én most nem az élet apró dolgai miatt aggódom, hanem egy igenis nagy dolog miatt, ami ha balul sül el, akár az egész életemet is felboríthatja, még ennél is jobban. Bár mindenki mellettem áll abban, hogy elmeséljem, én mégis tartok tőle. Nem csak azért, mert tönkre is tehet, hanem ez pont az a téma, amiről sosem tudok beszélni... elkezdem, de sosem vagyok képes befejezni, ezért történt meg az, hogy még egyszer sem jutottam a történet végére, ezért nem tudja senki a teljes igazságot.

Anya és Gemma támogatása az elmúlt napokban, sokat jelentett számomra. Mellettem voltak és próbáltak jobb kedvre deríteni, ami rövid időn belül sikerült is nekik. Gemma tudta, hogy mire van szükségem, bár én teljesen nem voltam benne biztos, míg meg nem tapasztaltam. Örülök, hogy elmondtam anyának, hogy Libby terhes volt, ahogy azt is, hogy megmutattam neki a levelet. Nem sírt, sokkal erősebb volt, mint azt én gondoltam, ellenben velem. Kisírtam magam a vállán, megnyugtatott a közelsége, jobban éreztem magam, hogy végre valaki megvigasztalt, aki előtt sosem szégyelltem gyengének mutatni magam, hiszen látott a legjobb és a legrosszabb pillanataimban is. Ő az a személy számomra, aki mindig menedéket jelent.

Már csak pár óra van a találkozóig, én pedig egyre jobban izgulok. Persze próbálják velem elhitetni, hogy minden rendben lesz, hogy semmi sem fog kitudódni, amit én tényleg próbálok elhinni, de nem megy. Egy részem, rosszat sejtett, én pedig el sem tudom képzelni, hogy mi lehet az a rossz, a történtek után. Félek, hogy hiába biztat mindenki azzal, hogy öntsem ki a szívem, a végén emiatt lesznek problémáim. Próbálom meggyőzni magam, hogy csak én mesélem ezt be magamnak, mert nem egy kis lépés ez egy ember életében, de nem tudom elfogadni. Valami történni fog, amit érzek is, csak azt nem lehet tudni, hogy micsoda.

Emlékszem mit éreztem, amikor először jártam ezen a helyen. Tisztán emlékszem, hogy nem akartam itt lenni, de elfogadtam az ajánlatot, hiszen ez jelentette számomra a szabadságom. Ha ide bejárok, akkor engedtek csak ki onnan, ahová sosem kellett volna bekerülnöm. Bár ennek a helynek is köszönhetek egy két dolgot, mint például a Brittel való megismerkedésem. Ha nem kerülök ide, akkor soha az életbe nem találkoztam volna, a nagyszájú mégis érzékeny lánnyal. Nem lelhettem volna szorosabb barátságra, Andrew-val és nem jöhettem volna rá, hogyan kell megnyílni másoknak. Ez a hely sok mindent adott nekem, de ebben a pillanatban sok mindent veszíthetek is. Amit itt kaptam, el is veszíthetem, ha rosszul alakulnak a dolgok a mai nap folyamán.

- Tessék - szólt ki Andrew, miután kopogtatok az ajtóján. - Hát megjöttél - mosolyog rám - azt hittem, hogy csak viccelsz, amikor bejelentetted tegnap este, hogy ma szeretnél itt lenni és beszélni.

- Andrew, mond, hogy nem azért hívtad ide hamarabb, hogy csoportos terápiát tarts nekünk, mert akkor én most szépen lelépek és eszem ágába sem lesz visszajönni - hallok meg egy határozott hangot, mire tekintetem egyből az apró lány felé kapom. - Te meg ne vigyorogj így rám! - csattan fel.