Explosions - H.S.

9.rész

Talán még van remény

Ismerős arcok között találom magam, mégis az az érzés fog el, hogy fogalmam sincs, kiknek a társaságában ülök. Amikor pár perccel ezelőtt megjelent Fred a szobámban és azt mondta látogatóim vannak, azt hittem csak egy nyelvbotlás, hogy többes számot használt, de amikor benyitottam, világossá vált számomra, hogy igazat mondott. Nem egy, nem is két személy foglalt helyet a szobában, amiben eddig még egyszer sem jártam. Nagyjából mindenki itt volt, aki valaha számított nekem. A srácok. Eleanor. Gemma. Az egyetlen személy, aki nem tisztelt meg a látogatásával, az anya.

Nem tudom, hogy mit keresnek itt. Azt sem értem, hogy miért vagyok én itt. Miért nem sétáltam ki azonnal, azon az ajtón, amikor megláttam őket. Miért vettem magamon erőt és ültem le velük szembe. Talán azért, mert látni akarom őket. A szívem mélyén tisztában vagyok vele, hogy hiányoznak és ebben a pillanatban boldog is vagyok, hiszen itt vannak azok a személyek, akik még maradtak nekem. De egy részben nagyon fáj, hogy ennyi időbe telt, mire rávették magukat, hogy bejöjjenek hozzám. Nem ezt ígérték. Nem ez volt az alku, amiért képes voltam rávenni magam, hogy bejöjjek ide. De ez már egyáltalán nem számít.

Amióta betettem ebbe a szobába a lábam, egyikük sem szólalt még meg. Megtehetném én magam is, tudom, de nem akarom, nem én vagyok az, akinek meg kellene szólalni, hanem közülük valakinek. Szemeimet a padlóra szegezem, nem tudok és nem is akarok rájuk nézni. Nem tudom, hogy mit váltana ki belőlem, ha találkozna a tekintetünk. Talán előjönnének az elfojtott érzésem, amiket már oly régóta nem engedtem szabadjára. Nem akarom, hogy ez megtörténjen. Azt akarom, hogy lássák mit tettek velem, hogy bezártak ide, nem pedig, hogy jobban sajnáljanak. Fel sem kell emelnem tekintetem, hogy tudjam, ők mind engem bámulnak. Tisztán érzem, ahogy a tekintetük engem perzsel. Minden egyes másodperc elteltével, egyre feszültebb leszek és ezen a köztünk lévő csend sem igazán segít.

- Harry – szólít meg egy lágy hang, mire bizonytalanul emelem fel a fejem és pillantok El-re. – Tudom, hogy megrémiszt téged, hogy mind itt vagyunk, de ennek oka is van – mondja kedvesen.

- Őszinte leszek veled, El – sóhajtok fel. – Minden bizonnyal azt hiszik, hogy örülök nekik. Talán így is lenne, de nem ebben az esetben. Ha nem vártak volna ennyit a meglátogatásommal, akkor talán így lenne. De mikor is kerültem be ide? Hetekkel ezelőtt és egyikük sem jött be, pedig mind megígérték nekem azon a napon, ezt tagadni sem tudják. Talán örülnék nekik, ha nem hagytak volna itt, bedugva a négy fal közé, mert szerintük ez a legjobb megoldás számomra.

- Ezért vagyunk itt Harry – szólal meg halkan Gemma, mire tekintetem ráemelem. - Tudom, hogy hallani sem akarsz rólam vagy a többiekről, ezt már bebizonyítottad, de számunkra még mindig fontos vagy, mindez ellenére is. Tudom, hogy kicsit már elkéstem ezzel, de tegnap este sokat beszélgettem El-el és anyával rólad, erről a helyről.

- És mire jutottatok? – nevetek fel gúnyosan. – Hogy itt kell élnem, amíg meg nem halok?

- Nem! – vágja rá azonnal El. – Tudom, hogy haragszol, de hallgass meg minket Harry. Beszéltem velük, már minden el van intézve, csak neked is együtt kell működnöd velünk, velük és akkor minden rendben lesz.

- Nem értem, hogy mit beszélsz El – rázom meg a fejem. – Mit intéztél el? Mi a fenéről beszélsz?

- Utálsz itt lenni, nem igaz? – kérdi Louis, mire bólintok. – El-nek támadt egy ötlete, ami mindenki számára megfelelő lenne, de ehhez nem elég csak a mi szavunk. Az orvosoknak látniuk kell, hogy próbálkozol, hogy te is annyira akarod, mint ahogyan ők szeretnék.