Explosions - H.S.

34.rész

Gondoskodás

" - Még mindig nem tudom felfogni, hogy hoztad ezt az egészet össze - bújik hozzám közelebb Libby. - Hogy találtad meg? Hogy került ide? És a legfontosabb, miért kaptam ezt a csodás ajándékot tőled? - fúrja arcát a nyakamba, mire kuncogva szorítom magamhoz erősebben.

- Tudod, ha valakit még a saját életednél is jobban szeretsz, akkor csak azt nézed, hogy mivel tudnád őt boldoggá tenni - mosolygok rá. - Tudtam, hogy mit szeretnél a legjobban, pedig nem is említetted nekem egy szóval sem, de ismerlek. Amikor beteg voltam és te ápoltál, akkor mindig az öcsédhez hasonlítottál. Mindig elmondtad, hogy pontosan olyan gyerekes vagyok, mint ő és innen gondoltam, hogy számodra az lenne a legjobb ajándék, ha elhoznám őt neked. Persze ez nem volt könnyű, de a srácok segítségével megtaláltuk és el sem tudod hinni, hogy milyen örömöt szerzett nekem a tudat, hogy miattam csücsült egész este az a csodás mosoly az arcodon -simítok ki egy tincset az arcából. - Már tudod, hogy él és azt is, hogy jól van, hogy hol lakik, bármikor beszélhetsz vele és tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek szüksége van a testvérére, ha van neki még ha legbelül nem is vallja be magának.

- Szeretlek - suttogja. - El sem tudod képzelni mennyi. Mindent köszönök, de legfőbbképpen azt, hogy vagy nekem. - Te, a többiek és az öcsém a legfontosabb személyek számomra. Most hülyén érzem magam, az én ajándékom ehhez képest semmi volt.

- Ez nem igaz - vágok közbe.- Minden egyes nap egy csodás ajándék számomra, amit veled tölthetek. Nekem nem drága cucc kell, hanem te. Te vagy az én legjobb ajándékom.

- Nyálas vagy Styles - nevet fel.

- Igaz - húzom el a számat. - Talán vissza kellene szívnom, mielőtt valami csoda folytán valamelyik fiú fülébe jut, amit mondtam és életem végéig ezzel zaklatnának - gondolkodom el.

- Eszedbe ne jusson - ül fel Libby, majd néz le rám, mire mosoly kúszik az arcomra. - Inkább mondd ki még egyszer, hogy biztos legyek benne jól hallottam.

- Te vagy az én legjobb ajándékom - húzom magamra a kuncogó lányt, majd lehelek egy puszit telt ajkaira. - Én is szeretlek - suttogom, mielőtt megcsókolnám."

- Harry! - hallok meg egy távoli hangot. - Harry, ébredj már fel - kezd el rázogatni. - A francba is frászt hozod rám, ébredj fel... - remeg meg a hangja.

Riadtan nyitom fel szemeim, visszakerülve a jelenbe, ahol Brit ijedt arcával találom szembe magam. A hajamba túrva ülök fel, majd engedek ki egy hatalmas sóhajt. Csak egy álom volt. Megint vele álmodtam. Miért nem tudok megszabadulni legalább egy napra, egy kibaszott napra a múlttól. Nem akarom elfelejteni, de szeretnék egy nyugodt napot, amikor nem emlékszem arra, hogy mi volt és mit vesztettem el. Szeretnék normális lenni, aki ki tudja magát aludni, aki mellett nem olyan lány fekszik, akinek szintén lelki problémája van.

Érzem, ahogy tenyerét a karomra helyezi, ezzel próbálva felkelteni a figyelmem, sikertelenül. Még mindig magam előtt látom a mosolyát, még mindig érzem a csókjának az ízét. Még mindig ott érzem magam, pedig már tudom, hogy csak álmomban voltam vele.

- Harry - próbálkozik, gyengéden. - Mi a baj?

- Semmi! Az ég adta világon semmi! - csattanok fel, mire a mellettem ülő aggódó lány szemei nagyra nyílnak, félelmében. Tudom, hogy ő nem tehet semmiről, de egyszerűen nem tudom kezelni az elmúlt napokban az indulataim és mindenkit leordítok, amikor azt kérdik mi bajom, pedig csak segíteni akarnak, amiért hálás kellene legyek, nem pedig egy idegbeteg pszichopata. - Sajnálom - fordítom felé a fejem. - Nem akartam ilyen durva lenni - nézek rá, miközben kezem kinyújtva akarom megfogni az övét, de elhúzódik tőlem. - Ne félj tőlem - kérem tőle meggyötörten. - Nem akarlak bántani, én csak... még nem tértem magamhoz az álomból.