Explosions - H.S.

37.rész

Idegroncs

"Minden ember életébe eljön egyszer az a pillanat, amikor egy olyan tényt közölnek vele, amit az agy nem képes elfogadni. Minden ember életében eljön legalább egyszer a tagadás fázisa, amikor mindenki azt mondja számára, hogy megtörtént, de ő csak nem akarja elfogadni és mindent elkövet annak érdekében, hogy a többieket is meggyőzze erről. Minden ember éltében eljön az a pillanat, amikor a szíve apró darabokra törik és úgy érzi soha többet nem lehet az a személy, aki a hír hallatta előtt valaha volt. Minden ember legalább egyszer a padlóra kerül, ahonnan úgy érzi, hogy képtelenség felkelni. Velem is megtörtént.

Azt hittem, hogy az a nap már nem lehet rosszabb, de nagyot tévedtem. Órákon át a padlón ülve vártam rá, vártam, hogy meggondolja magát és visszafordul, de nem történt meg. A telefonját sem vette fel, de aztán érkezett egy hívás. Egy hívás, ami akár ő is lehetett volna, de nem ő volt, közel sem azt a hangot hallottam, amit szerettem volna. Egyből tudtam, hogy valami baj van, amint meghallottam a nő hangját, ami örökre belém vésődött.

Sajnálom Mr.Styles, de a barátnője meghalt... meghalt... meghalt.

Egy szerelmes ember sem szeretné ezt a mondatot hallani kora hajnalban, miután összeveszett a párjával és rájött, hogy egy idióta volt, hogy hagyta elmenni. Először azt hittem, hogy ez csak egy hülye, beteges vicc, de hiába követeltem tőle, hogy adja meg magát, továbbra is tartotta magát. Tartotta, mert igaza volt, én pedig abban a pillanatban törtem össze, amint felfogtam, hogy nem kitaláció ez az egész.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de én még mindig a földön ülök magam elé bámulva. Azt hiszem sokkot kaptam. Nem, nem csak hiszem, hanem tudom. Egyszerűen nem tudok gondolkodni, nem érzem azt, hogy élek, csak lebegek és próbálok magamhoz térni a hallottak után, de valami nem enged. Az iránta érzett szerelmem a mélybe húz, mivel ez örökké szólt és nem állt még készen a búcsúra, nem így, nem most, sőt inkább soha az életben.

Tisztában vagyok vele, hogy egy szeretett személy halála után az emberek sírnak, én is szerettem volna, ahogy ordítani is és kiadni magamból a fájdalmam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Sikertelen minden próbálkozásom, hiszen még mindig az első fázisban vagyok, a tagadásban, amikor az agyam mindenféle magyarázatot talál ki még akkor is, ha tudja, hogy nem ez az igazság, de szeretné azt hinni, hogy lehetséges, hogy tévednek és nekem van igazam. Az első fázis a legnehezebb, amíg meg nem ismered a többit.

***

Élek, tisztában vagyok vele, hiszen a szívem dobog és lélegzek, viszont egy részem egy sötét helyen ragadt, ahonnan érzem, hogy nincs kiút. Az énem boldog része, akkor halt meg, amikor megtudtam, hogy elvesztettem. Tudom, hogy mi történik velem, tisztában vagyok vele, hogy szép lassan eluralkodik rajtam a depresszió és ez ellen semmit sem tudok tenni, mert képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok, mivel elveszítettem az egyetlen személyt, akiért küzdeni tudtam volna azért, hogy újra önmagam legyek. Elment. Többet már nem ölelhetem, csókolhatom meg, amikor szeretném, hiszen már egy másik helyen van. Egy részem még mindig reménykedik abban, hogy ez csak egy rossz vicc, de a másik próbálja átvenni felette az uralmat, hiszen két napig egy vicc sem tart. Két napig nem hagyják az embert szenvedni. A barátai sem törnek össze... Nekem sem támadna kedvem a nap minden egyes percében sírni, ha tudnám, hogy ez csak egy vicc, de érzem, valahol mélyen magamban tudom, hogy nem fog bejönni azon az ajtón hiába könyörgöm. Sosem fogom látni, sosem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem. Sosem tehetem meg, hiszen meghalt. Miattam halt meg, én tehetek róla. Ha nem kutatok Kit után, akkor nem ment volna el, akkor nem került volna bajba és sosem találták volna meg. Én tehetek az egészről és az a hülye makacsságom. Sosem fogom magamnak megbocsájtani, hogy engedtem kimenni azon az ajtón... sosem.