Explosions - H.S.

6.rész

Váratlan látogató

Utálom a nyugtatókat! Semmire sem jók, azon kívül, hogy jó pár órára kiütnek, majd mikor felébredsz, arra sem emlékszel, hogy kerültél oda, ahol éppen vagy. Elveszik az emlékeidet, főképpen az olyan erős gyógyszerek, amilyeneket itt használnak az embereken. Teljesen lelassít minket, nem tudunk tőle tisztán gondolkodni. Még nagyon fiatal vagyok, de ezek a szarok miatt, egy napig tisztára úgy érzem magam, mint a vénemberek, akikből kiszívták az energiájukat.

Nem tudom felfogni, hogy mi a franc jó, ebben a kezelésben. Jobban kellene tőle lennem, nem igaz? De az mióta jobb, hogy annyira legyengítenek, hogy lassan már, arra sem emlékszel, hogy ki vagy, órákon át. Néha azt érzem, hogy ez nem egy olyan hely, ahol segíteni akarnak a betegeknek, hanem inkább, ahol tönkre akarják tenni az embereknek az agyukat és az öngyilkosság felé lökni őket.

Mióta itt vagyok már nem egy páciens ölte meg magát, minden magyarázat nélkül. Hát nem is kell magyarázkodniuk, hiszen csak a hülye nem veszi észre, hogy miért tette és itt ezek nem mások, mint az orvosok és az ápolók. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, miről van szó vagy tényleg nem tudják mi történik. Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Én nem fogok semmit sem tenni magammal, minél kevesebb gyógyszert akarok kapni, ami azt jelentheti, hogy nem vesztem el teljesen az eszem, mire végre majd kijutok innen. Ki akarok innen jutni és mindent elkövetek majd, hogy így is legyen.

Szemeimet dörzsölve próbálok felébredni és rájönni, hogy milyen napszakban vagyunk és mennyit voltam kiütve. Mivel a szobában sötét van, azt mondom olyan 12-14 órát aludhattam. Lassan felülök az ágyam szélére, mire rögtön rájövök, hogy még egyáltalán nem múlt el a hatása annak a szarnak. Mennyit adtak be, hogy még mindig úgy érzem, hogy forog velem ez a rohadt világ?! Sóhajtva indulok el az asztal felé, majd veszem el a palackot az asztalról, amit gondolom valamelyik nővér hagyott itt, hogy ne száradjak ki mikor felébredek.

Két percig csak álok, meg sem mozdulok, míg végre kicsit csillapodik a szédülésem. Kiveszek a szekrényből egy tiszta alsót és nadrágot, majd elindulok az ajtóm felé, mivel azt hiszem, szeretnék egyet zuhanyozni, aztán pedig visszajönni és ismét kidőlni, aludni.

Az ajtón kilépve egyből megpillantom Fred-et, aki küld felém egy mosolyt, amit én már akaratom ellenére is viszonzok. Azt hiszem a bezártság és a szótlanság miatt, már annak is örülök, hogy egy biztonsági őrrel beszélhetek. Igaz lenne még esélyem más személyekkel is, de arra még nem vettem rá magam.

- Minden rendben kölyök? - biccent felém. - Azt mondták, hogy balhéztál egy kicsit a nővérrel.

- Csodásan vagyok - motyogom. - Úgy érzem magam, mint egy szellemi fogyatékos azoktól a szaroktól, de legalább nem borulok ki ma, nem igaz? - nevetek fel dühösen.

- Fogadj meg egy tanácsot tőlem, fiam - sóhajt fel. - Csinálj mindent úgy, ahogy elvárják tőled. Hallgass rájuk, még akkor is, ha semmi kedved hozzá, mert csak így van esélyed kijutni innen és én biztos vagyok benne, hogy neked sikerül ezt megcsinálnod, csak akarnod kell. Jobban szeretnélek ezen az épületen kívül látni.

- De nem tudom azt tenni, amit szeretnének. Képtelen vagyok rá. Nem vagyok őrült, de ők úgy kezelnek és ezért képtelen vagyok nyugodt maradni. És mégis ki lenne az a személy, aki miatt annyira ki akarnék jutni innen, ha legalább lenne valaki, de nincs.

- Ne butáskodj, kölyök - néz a szemembe - A családod és barátaid is ott vannak, van kiért kijutnod, csak be kell látnod, hogy fontosak neked, hiszen már csak ők vannak számodra, nem igaz? Lehet, hogy ők juttattak téged ide, de ők lesznek azok, akik a bocsánatodat fogják kérni, mikor kilépsz azon az ajtón, kezedben a papíroddal, miszerint nem vagy őrült. Bízz bennem, elég öreg vagyok már, hogy tudjam mi a helyes döntés.