Explosions - H.S.

31.rész

Minél többen, annál jobb

"Ez a karácsony pont nem úgy kezdődött, ahogy elterveztem. Azt hittem békés és nyugis lesz, de ez már tegnap bebizonyosodott, hogy nem így fog történni. Persze próbáltuk azt mutatni, hogy semmi baj és sikerült is, mivel Libby nagyon jól tudja megjátszani magát, de amikor valaki hozzáért vagy túl közel ment hozzá megszorította a kezem és innen tudtam, hogy nem érzi magát biztonságban. A többiek pedig néha csak elbambulva figyeltek minket. Tisztában vagyok vele, hogy már semmi sem lesz pontosan olyan, mint régen, de azzal is, hogy nem fognak ennyire másképp viselkedni, csak fel kell dolgozniuk a hallottakat.

Látom rajta, hogy megviselték a történtek, de hát kit nem? Gemma teljesen ki volt akadva, hogy itt volt Kit vagyis Libby így látta, amit nem csodálok, hiszen a lányok átérzik egymás fájdalmát és kiállnak egymás mellett, de nekem se kellett sok, hogy kirohanjak és megkeressem, pedig még csak azt sem tudom, hogy néz ki. Bár biztosan kiszúrtam volna, ha keresgélem. Nem lett volna olyan nehéz, hiszen azért nagyjából ismerem az embereket, akik ott voltak tegnap és feltűnő lett volna, ha meglátok egy lányt, aki bárhol szívesebben lenne, mint ahol éppen volt, de már nem akarok ezzel foglalkozni, mert tudom, hogy ha megteszem, azzal csak felzaklatom őt.

- Jó reggelt, szépségem - ülök le az ágya szélére, amint észreveszem, hogy szemei nyitva vannak. Nehezen aludt el az éjszaka, hosszú ideig éreztem, hogy dermedt a karjaim között, de lassan megnyugtattam őt és álomvilágba küldtem. - Jól vagy? - kérdem halkan.

- Szia - suttogja. Enyhén duzzadt szemeivel az enyémeket nézi, majd sóhajtva nyúl ki az arcom felé és simít rajta végig. - Kérlek felejtsd el a tegnapit. Én sem akarok rá gondolni és szeretném, ha te se tennéd - kérlel.

- Nem olyan könnyű ez - hunyom be pilláim. - Aggódom érted, szeretlek és nem akarlak olyan állapotban látni, mint tegnap, de tudom, hogy ez csak akkor fog teljesen megszűnni, ha már nem lesznek szabadlábon. De most ne ezzel foglalkozzunk, hanem válaszolj a kérdésemre.

- Igen - húzódik feljebb az ágyban. - Nem mondom, hogy csodás az élet, de sokkal jobban vagyok. Itt voltál velem és vigyáztál rám, nekem ennyi elég, hogy megnyugodjak - néz a szemeimbe. Gondolkozás nélkül rúgom le magamról cipőmet, majd fekszem mellé és húzom magamhoz. Fejét a mellkasomra helyezi, míg tenyerét a szívem fölé. Az utóbbi időben rászokott erre, fogalmam sincs, hogy mit lát benne, de szereti hallgatni ahogy a szívem dübörög. - Szerinted - szólal meg halkan - a többiek mit gondolnak rólam?

- Ugyanazt, amit eddig is - nyugtatom meg a haját simogatva. - Semmi sem változik azért, mert megtudják a múltad egy részét, hiszen az már megtörtént és nem te voltál benne a hibás, egyáltalán nem te... - morgom. - Csak aggódnak érted, mind. Louissal ma már kétszer beszéltem, de azóta lenyugodott.

- Nem akartam elcseszni a szülinapját - sóhajt fel. - Tudom, hogy azt mondjátok nem haragszotok rám, de tisztában vagyok vele, hogy egy bulin sosem jó, ha egy lány sírva fakad és hát kiborul, majd elmond egy megrázó történetet, ami nem csak egy rémálom, hanem maga a valóság.

- Nem tettél tönkre semmit és senki sem haragszik rád Libby - érintem ajkam a halántékához. - Louis nem egyszer mondta már neked, hogy olyan fontos vagy számára, mintha a húga lennél, csak törődik veled. Tudod ő nagyon szeret vigyázni a családtagjaira és téged már az első perctől fogva annak tekint.

- Igen, ezt tudom - motyogja. - De nem akarom, hogy megváltozzon a viselkedése azért, amit hallott. Azt akarom, hogy minden ugyanolyan legyen, mint a tegnapi nap előtt.