A történet 5 év utáni történéseket boncolgatja, hogy mi is történt a házban élő szellemekkel.
Violet egy 17 éves lány, aki gyógyszer túladagolásban halt meg a házukban. Számtalan szellemmel osztozik a sorsában, például a szüleivel és a ház előző lak...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Némán ültünk egymással szemben.
Én a karomat dörzsöltem, apa pedig bámult ki az ablakon. Nem kellett volna azt gondolnom, hogy mi valaha is normális család leszünk, ha ezt a szellemes dolgot egyel talán lehet ennek nevezni. Apa nagyon sokat változott. Ha éppen nem anyával veszekszik vagy össze vissza hazudozik mindenkinek, akkor szabadidejében ha úgy tartja kedve akkor lemegy a pincébe és kedvére kínozza Tate-et, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ugyan a fiú tönkre tette a családunkat és megkeserítette anyuék életét, azért mégis csak segített átvészelni azt az időszakot, amikor azt hittem tényleg minden összeomlik körülöttem. Apára néztem de ő még mindig az eget kémleli.
- Hol voltál? - tettem fel még egyszer a kérdést, amire tudtam hogy hazugság lesz a válasz. - Az igazat apa! Hol voltál? Mit csinálsz te ott a pincében?
A "pince" szó hallatán felkapta a fejét majd megvakarta a tarkóját.
- Hayden-nel kicsim. - mondta halkan, közben rám se nézett.
- Miért? - Mert még mindig zaklat engem! Nem akar leállni ezért lementem oda és megmondtam neki hogy hagyjon minket békén!
- Ebben nagyon profi vagy! - dühösen felálltam, hátat fordítottam neki.
Meg sem szólalt. Megráztam a fejem majd hátra fordultam.
- Már megszoktam hogy folyton etetsz a hülyeségeiddel és a hazugságaiddal! Tudod mit bánok nagyon? - szemeim már szinte szikrát szórtak, apun látszott hogy nagyon nincs ínyére most ez a beszélgetés, de én még tovább feszítettem a húrt. - Azt hogy meghaltam és nem tudok lelépni innen! Jobb lett volna ha már az elején észhez kapok! Ha többet nem veszek rólad tudomást, az csakis a te érdemed!
Felállt majd elkapta a karomat még mielőtt elindulhattam volna. Elkezdtem rángatni a kezemet de ő csak egyre szorította.
- Eressz el! - szisszentem fel.
- Violet meg kell értened hogy néha jobb ha nem tudod az igazat! - erősködött.
Hirtelen bevillant az amit az imént láttam a saját szememmel. Ahogy apa a piszkafát Tate-be döfte. Ki tudja, lehet ha megorrol rám valamiért velem is ugyan ezt teszi? Bepánikoltam. Már félve rángatóztam hátha kicsusszan a karom a szorításából, de ez a tervem is csődöt mondott. Nem tehettem mást.
- HAGYJ BÉKÉN! - apa ijedten ugrott félre. Megtörölte a verejtékezett homlokát majd könyörgően nézett rám.
Könnyes szemmel mondtam a szavakat, halkan hogy a ház lakói ne szerezzenek tudomás a veszekedésünkről.
- Hagyj békén apa! - zokogtam, közben lehunytam a szemem. Hátrafordultam, majd lassan kinyitottam. Nem néztem hátra, nem akartam látni hogy mit tettem. Hogy eltüntettem egy időre az apámat. De ha pontot akarok tenni ennek az ügynek a végére, akkor egy közvetlen emberrel kell beszélnem aki érintett ezzel kapcsolatban. Felmentem az emeletre hogy kicsit összeszedjem magam. Anya már biztos tudja mi történt. Tenyerembe temettem az arcom. Megvárom még leszáll az éj.
Mindenre választ kell kapnom.
* * *
Tudom hogy hülyeség és hogy nem élhetek emberi életet, de ha már nem lehetek olyan mint egy átlagos 17 éves lány, akkor meg kell próbálnom úgy tenni mint ha az lennék.
Nem élvezem hogy szellem módjára feltűnök majd eltűnök valahonnan, nekem valahogy ez olyan morbid. Inkább úgy teszek mint minden normális ember. Megvártam amíg mindenki saját magával lesz elfoglalva, majd felkaptam a fejemre az egyik kalapomat és kilopakodtam a szobából. Lassan leosontam a lépcsőn majd a pinceajtóhoz siettem. Óvatosan kinyitottam az ajtót majd hátrapillantottam hogy lát - e valaki, majd becsuktam magam után. Végigfutott a hátamon a hideg amikor belegondoltam hogy igazából ha követni akar valaki úgy is megteszi de már nem nagyon izgatott. Ebben a házban úgy sem marad minden sokáig titokban.
Lerobogtam a lépcsőn, majd mélyen beszívtam a levegőt majd lassan ki. Tudtam hogy egyszer eljön ez a nap hogy újra látjuk egymást és felkészültem hogy nem lesz zökkenő mentes.
Igen sokszor elgondolkoztam azon elmúlt években, hogy vajon hogy alakultak volna a dolgaink ha akkor ismerkedünk meg amikor még mindketten életben vagyunk. Meg tudtam volna menteni a világ szörnyűségeitől, a sötétségtől ami csapdába csalta? Akárhogy is biztos jobban alakultak volna a dolgaink.
Lassan egyre befelé sétáltam a sötét pincében, de egy szót se mertem kimondani.
Mit mondjak neki ha meglátom? Nem tudom megbocsátani amit az anyámmal tett, de ha jobban belegondolok a családom most nem lenne együtt és lehet hogy a szomorúság vitte volna őket ha nem itt halnak meg. Szeretem, de mégsem vagyok képes megbocsájtani neki. Ezért vagyok ilyen szomorú. Megráztam a fejem majd megálltam azon a helyen ahol reggel ők.
- Tate? - suttogtam majd ahogy kimondtam a nevét remegni kezdtem. Körbenéztem majd sóhajtottam.
Sehol senki.
- Tate? - próbálkoztam újból majd lassan lehunytam a szemem. Magam elé képzeltem ahogy kicsit megdöbbent arccal mér végig mogyoróbarna szemével. Ahogy szőke hajába túr, majd ajkába harap, keresi a megfelelő szavakat hogy mit is mondhatna. Ahogy fekete-zöld csíkos pólója alját babrálja mert nem mer a szemembe nézni a történtek után.
- Gondolom a reggel történtek miatt kerestél fel.
Gyorsan kinyitottam a szemem, a hangja hallatán. Ugyan úgy állt előttem ahogy elképzeltem. Csak hogy nem a meglepődött fiú volt ott akit vártam, hanem egy szomorú, összetört fiú. Nem akarom így látni. Sosem kívántam senkinek rosszat attól függetlenül amit tett.
Bólintottam. Erre megvonta vállát majd hátat fordított.
- Nincs mit mondanom....
- Tate! - fakadtam ki - Mi történik közted és az apám között? Mióta csinálja ez? Kérlek! Ennyivel tartozol nekem!
Hátra pillantott.
Közelebb jött hozzám, de megtartotta a tisztes távolságot. Lassan felemelte a kezét és az ujjhegyével letörölte a könnyeket az arcomról.
