A történet 5 év utáni történéseket boncolgatja, hogy mi is történt a házban élő szellemekkel.
Violet egy 17 éves lány, aki gyógyszer túladagolásban halt meg a házukban. Számtalan szellemmel osztozik a sorsában, például a szüleivel és a ház előző lak...
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
Idegesen járkáltam fel alá a sötét pincében. A fejemben ezernyi kérdés fogalmazódott meg - mit akar Louis Violet-től? Violet erről nekem miért nem számolt be? Vajon azért nem mondta el, mert még mindig nem bízik meg bennem?
Tudni akartam a választ minél előbb.
Ha Louis bántani akarta Violet-et , akkor lennie kell valaminek ami ezt váltja ki belőle. Ezt nem hagyom annyiban! Ennyi szarság után megérdemelne minden itt lakó szellem, hogy békére leljen, hogy ne gyötrődjön tovább. Mikor régen meggyilkoltam a tulajdonosokat, amikor megerőszakoltam Violet anyját, akkor Louis nem jelent meg. Tetszett neki , hogy engem szenvedni látott. Az tette boldoggá ha a kétségbeesést és a fájdalmat látta a szemeimben. Dühített az ahogy kárörvendően odatolta a képét és a pofámba röhögött azzal a szöveggel hogy - Mindent elcsesztél. Ez tetszik! Imádom nézni ahogyan szenvedsz Tate! De tűrtem.
Bezzeg mikor kezdenek jóra fordulni a dolgok és van remény arra hogy kiszabaduljunk, akkor megjelenik, megtámadja Violet-et , a nő aki kiszabadítana minket erről a gyászos helyről, most kórházba van és az életéért küzd, mi pedig azon agyalunk, hogy túléli-e, mert ha nem akkor örökre itt ragadunk.
Megígértem neki.
Azt hogy kiviszem innen.
Hogy boldoggá teszem.
Hogy boldogok leszünk.
Együtt.
Örökké.
De amíg Louis akadályoz és amíg a nő kórházban van nem haladunk előre.
Ha másnak nem, nekem tennem kell valamit.
Gyorsan, még Cordelia vissza nem tér.
Még Violet nem tudja hogy tudom az igazságot.
Még a ház ismét ellenünk nem fordul.
* * *
Vártam. Már vagy hatvanszor hívtam Louis-t de semmi. Kezemet ökölbe szorítottam és egy erős ütést mértem a szemben lévő falba. Összeszorítottam fogaimat.
- Már megint félsz Tate?
A hang hallatán mérhetetlen dühöt éreztem, ami átvette az irányítást a testem és az elmém felett. Hátrafordultam, majd behúztam neki egyet. Louis hatalmas puffanással ért földet. Teljes erőmből ütni kezdtem. Védekezni próbált, ami még inkább arra ösztönzött hogy ne hagyjam abba. Egyik verést kapta a másik után az orrából már eleredt a vér.
"Mit csinálsz Tate! Fejezd be!"- visította egy hang a fejemben.
Engedelmeskedtem.
Felállítottam, majd a fal felé löktem.
Mint egy rongybaba úgy esett össze. A zsebéből kiesett valami. Valami fekete.
Gyorsan a tárgy felé fordult, hogy felvegye azt.
Közelebb mentem.
Egy fegyver volt.
Rátapostam a kezére olyan erősen ahogy csak bírtam, a másik lábammal pedig hátam mögé csúsztattam a pisztolyt. Arcon rúgtam hogy lássam a képét. Szájából, orrából ömlött a vér.
- Ide figyelj! - ajkam remegett a dühtől -Ha még egyszer Violet-re emeled a mocskos kezedet esküszöm hogy megöllek! Hallottad mit mondtam?
- Nem fog menni! - röhögött.
Újból arcon rúgtam de a nevetése nem hagyott alább.
- Meglátjuk! Egyáltalán mit akarsz tőle?
- Tőle semmit!
- Ne nézz hülyének Louis, ki vele!
- Dühös vagy? Remélem érzed a gyötrelmet! - röhögött majd próbált felállni de egy ütéssel visszataszítottam a földre.
- Fogalmad sincs róla hogy most mit érzek! - üvöltöttem.
Ekkor hallottam egy halk szipogást a hátam mögött. Egészen aprót.
Hátrafordultam.
A lány pirosra dagadt, könnyes szemeibe néztem.
A düh amit még 5 másodperce éreztem, félelembe ment át.
Nem akartam hogy ilyennek lásson.
Felvettem a fegyvert a hátam mögül, majd gyorsan elhagytam a szobát.
* * *
Tenyerem izzadni kezdett.
Violet?
Félsz tőlem?
Nem tudom hogy mennyit látott vagy hallott a beszélgetésünkből, de ezek után biztos el fog engedni.
Megálltam majd falhoz vágtam a pisztolyt. A szemeimből csak úgy áradt a könny.
Elcsesztem.
Megint.
Egyvalami soha nem fog bennem változni.
A sötétség ami akkor elnyelt és ami még mindig bennem van és arra vár hogy elnyeljen.
