Wherever you are [BEFEJEZETT]

28. rész

- Azt hiszem én megyek. - Indult el Becca az ajtóhoz.
- Nem akarok vele beszélni. - Néztem kétségbeesetten a barátnőmre. Nem álltam még készen arra, hogy Lukekal megbeszéljük mi lesz ezután. Túl valóságosnak tűnt az, hogy párnap múlva már itt sem leszek, sőt ami még rosszabb nem találkozunk ki tudja meddig. 
- Csak kérd meg, hogy segítsen tovább a pakolásban. Semmit sem értünk el az elmúlt órákban. - Nevetett rám, majd körbe nézett a szobámon, amit hatalmas kupi uralt. Minden ruhám előkerült, még azok is, amiket itt szoktam hagyni, vagy azok, amiket két-három éve hordtam és ma már igazán cikinek számítanak. 
- Igazad van. Rendet kell itt tenni. - Öleltem meg a barátnőmet. - Ha gondolod itt aludhatsz a vendégszobában. 
- Még átnézek Danhez. Szerintem Jack majd hazavisz. - Összeszedte a cuccait, majd elhagyta a szobámat. Nagy levegőt vettem és megindultam az erkélyemhez. Mikor kinyitottam az ajtót nem néztem Lukera. Féltem, hogy elsírom magam megint. Előtte már nem akartam többet sírni. Bár tudtam, hogy ez szinte lehetetlen számomra. 
- Bocsi, hogy csak úgy beállítottam. Nem tudtam, hogy Rebecca még itt van. -Ült le az ágyamra. 
- Kicsit elhúzódott a pakolás. - Mosolyogtam ki a szekrényemből, ahova az egyik ingemet akasztottam vissza éppen. 
- Segítsek valamiben? 
- Ühm.. nem kell. Szerintem boldogulok. - Csendben végeztük a dolgunkat. Vagyis én pakoltam el a szobám közepéről a ruhákat, míg Luke az ágyon ülve végig nézte az egészet. 
- Ugye tudod, hogy nem hagyom, hogy vége legyen ennek az egésznek? - Törte meg a csendet Luke. A kezem megállt a hajtogatásban. Nem akartam erről beszélni. Jobb lett volna, ha nem tervezünk előre, nem lettek volna elvárásaink. 
- Mind a ketten tudjuk, hogy szeptembertől egyikünk sem fog ráérni. - Eltettem az előbb összehajtott ruhát, majd leültem Luke mellé. - Te turnézni fogsz. Alig leszel a közelemben. Én sem ugrálhatok a kontinensek között. 
- De még van két hét a nyárból. Azt tölthetem New York-ban. A többit pedig megoldjuk. Vannak szüneteink, elintézem, hogy akkor vagy én mehessek hozzád, vagy te jöhess hozzám. Csak próbáljuk meg, rendben? - Nézett rám könyörögve. Hinni akartam neki, annyira, de annyira akartam, hogy minden úgy legyen, ahogy mondta. Egy aprót bólintottam, hogy benne vagyok. Luke egyből magához húzott és az ajkamra tapadt. Az egész estét nálunk töltötte. 
Reggel arra keltem, hogy üres mellettem az ágy. A szobámban még mindig rumli uralkodott, így egyből neki is láttam a pakolásnak. Rengeteg ruhámat hagytam itt. A legtöbb úgyis nyári és hamarosan már nem is lesz rájuk szükségem, hisz mindjárt beköszönt az ősz. A telefonom egész nap pittyegett. Szinte minden itteni barátomat meglepte a hír, hogy máris elmegyünk. Elmarad a szokásos búcsú bulink is, amit mindig mindenki vár. Ez a parti egyben egy nyárzáró is, mindenki tudja ezzel, hogy a nyárnak vége. Elszállt. Ahogy mi is elszállunk a repülőnkkel New Yorkba, az unalmas hétköznapokba, ahol nincs meleg, nincsenek igaz barátok, és nincsen Luke. Egyre inkább közeledett az este. Az utolsó itteni vacsora, amire mindenki hivatalos, aki számít: Nagyi, Papi, Jack, Lily, Becca, Ash, Cal, Mikey és Luke. A szüleim sokszor próbáltak bejutni a szobámba, de nem engedtem be őket. Nem akartam látni senkit, csak a barátaimat. Előkészítettem holnapra a ruhámat. A bőröndjeimet az ajtóm mellé sorakoztattam. 
Mindenki egyszerre érkezett meg. Mindig szomorú ez az este, de sose voltam ilyen elveszett, mint most. 

LUKE SZEMSZÖGE

Ahogy beléptem a házba Emmát kezdtem el keresni. Csak percekkel később csatlakozott hozzánk a nappaliba. Ahogy megláttam a szívem gyorsabban vert, ettől úgy éreztem magam, mint egy buta tini, aki még soha sem volt szerelmes... talán, mert tényleg így volt. Hálás voltam, hogy ezt az érzést, ez a csodálatos lány váltotta ki belőlem elsőnek. Rettentő dühös voltam, hogy szomorúnak kellett látnom. Bármit megadtam volna azért, hogy újra ránk nevessen, hogy velünk maradjon erre a két hétre, vagy tovább. Mindenképpen tovább. Nem akartam elengedni. Nem voltam még kész rá. Akartam, hogy működjön az, amit megbeszéltünk egymással az előző este. Jack és Becca nem tűntek már olyan szomorúnak. Ők év közben is sűrűn meglátogathatták Eméket.
- Gyertek! Kész a vacsora! - Kiabált ki a konyhából Alison, Emma anyukája. Mindenki megindult a konyhába. Egyedül Emma állt csak a nappaliban még akkor is, amikor már senki nem tartózkodott bent rajtunk kívül. 
- Em, gyere! - Meglepetten pislogott és nézett körbe, mint aki nem tudja, hol van pontosan. - Minden rendben? - Néztem rá aggódva.
- Persze. - Mosolygott rám és megfogta a kezem. - Menjünk enni! Ez szokott lenni a legfinomabb vacsora. 
Mire beértünk az ebédlőbe mindenki az asztalnál ült. Mi is helyet foglaltunk egymás mellett. Emma nem hazudott tényleg minden nagyon finom volt. Az előbbi szomorú hangulat hamar eltűnt és mindenki mesélni kezdett. Egyedül Em ült szótlanul. Néha elmosolyodott egy-egy történeten, de ő nem mondott egyet sem. Pedig imádtam, amikor mesélt. Hiába csinálta pocsékul, aranyos volt, ahogy próbálkozott. Emma nagyszülei rengeteg gyerekkori történetet meséltek az unokáikról. A vacsora végeztével mindenki felment Emma szobájába. 
- Hánykor indul a gépetek? - Tette fel a kérdést Calum. 
- Félhétkor. - Vágta rá Dan.
- Nem szeretném, ha kijönnétek a reptérre. - Szólalt meg először a társaságunkban Emma. 
- Mi van? - Akadt ki teljesen Becca. 
- Kivéve Beccát és Jacket. Ők ott lehetnek. - Javította ki magát.
- Em, Lukekal mi lesz? - Tette fel a legfontosabb kérdést Becca, amire én is választ szerettem volna kapni. Elvégre a barátja vagyok, és nem akarja hogy ott legyek vele a reptéren, mikor elrepül. 
- Mi lenne? Nem jön ki. - Közölte mindenféle magyarázat nélkül. Majd ledobta maga mellé az újságot, amit eddig szorongatott. 
- Srácok magunkra hagynátok? - Mindenki felállt és megölelgette Emmát. Ashék még párszót is mondtak neki. Becca és Jack még nem búcsúzkodtak, mert nekik lesz esélyük holnap. A reptéren. 
- Miért küldted ki őket Luke? - Nézett rám értetlen szemekkel. 
- Miért nem akarod, hogy kimenjek? - Szegeztem neki a kérdést. Nem válaszolt egyből a kérdésemre. Már nem voltam olyan biztos abban, hogy tudni akarom a választ. 
- Mert utálok búcsúzkodni. - Nézett a szemembe. 
- De hisz' nem szól örökre. - Mosolyogtam rá. A szemében viszont nem láttam azt, hogy ő ezt elhinné. - Nem örökre búcsúzunk el! Ugye? - Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. 
- Nem tudom Luke. Csak azt tudom, hogy mind a ketten elfoglaltak leszünk. De tudom, hogy meg fogjuk próbálni. Mennie kell. - Mosolygott rám. - Itt alszol?
- Igen! - Vágtam rá egyből. Rendesen el akartam tőle búcsúzni. Úgy, ahogyan megérdemli. Mellett akartam lenni reggel is, amikor felkel és elkészül. El akartam köszönni tőle, úgy, ahogy mindig lenni szokott. Nem akartam, hogy úgy érezze bármi is változni fog. Nem akartam, hogy változzon.