Wherever you are [BEFEJEZETT]

27.rész

Már két hét eltelt a randink óta. Minden a lehető legtökéletesebben alakult közöttünk Lukekal. Lily lassan a csapatunkk megszokott tagjává vált, Cal legnagyobb örömére. Közöttük is kezdett valami alakulni, de senkinek sem mondtak soha semmit. Jack hősként tekint ránk, hogy a húga újra normális.
Mint minden nap most is együtt voltunk a barátainkkal, még pedig nálunk. Ez azzal járt, hogy itt volt Dan és Jack is, na meg persze Bonbon is. A szüleink nem igazán zavarták a társaságunkat. Persze mindig szívesen vettük, ha leültek közénk és velünk töltötték a szabadidejüket. Nagyon örültem, hogy mindenki szereti a családunkat és nekik sincs semmi problémájuk a barátainkkal.
Dan és Mikey videojátékoztak, Lily és Becca valamelyik sorozatról beszéltek szüntelen, Luke, Ash és Cal pedig régi sztorikat elevenítették fel. Jack volt a szerencsés, aki Bonnieval babázhatott. Én pedig hallgattam, ahogy a barátaim nyüzsögnek körülöttem.
- Emma, játszol te is velünk?- A húgom zökkentett ki a gondolataimból
- Már azt hittem meg sem kérdezel. - Válaszoltam duzzogva és elvettem a felém nyújtott babát. 
- Már nem is voltam egyedül jó Bonnie? - Kérdeztem sértődötten J.
- Emma szomorúan ült ott. - Oktatta ki a húgom a fiút, miközben a saját babája haját fésülte. 
- Bon mindjárt jövünk, rendben? Készítünk innivalót Emmával. - Mosolygott rá a húgomra Jack, majd karon ragadott és kihúzott a szobából. 
- Mióta ilyen sürgős neked az, hogy mindenkinek legyen innivalója? - Nevettem rá.
- Mi a baj Törpe? 
- Nincs semmi bajom. - Nevettem rá. - Csak hallgattam a barátaimat. Tudod, én három két hét múlva elrepülök. Nem látlak titeket megint rengeteg ideig. - Mosolyogtam rá. 
- Sose foglak megérteni. - Nevetett fel és megölelt. - Na, gyere,a húgodnak innivalót ígértem. 
- Hát persze Óriás... Csináld csak meg neki. - Ültem fel a pultra. 
Az egész délután remekül telt. Senki nem csinált semmik különlegeset, csak együtt voltunk és sztorizgattunk. Meglepődtem, hogy még vannak olyan történeteink, amiket még senki sem hallott. Bonnie elaludt közöttünk, így őt felvittük a szobájába. Este úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet, amíg a szüleink nem érkeznek meg. A film feléig jutottunk, amikor betoppantak. Nem kellett sokáig keresniük, amíg megtaláltak minket. Láthatólag nem lepődtek meg, hogy a barátainkat is itt találták. 
- Mindenki itt van! Remek! - Mosolygott ránk Apa. 
- Hol van Bonnie? - Nézett körbe rajtunk Anya.
- Alszik, a szobájában van. - Mosolyogtam rájuk.
- Köszönjük, hogy vigyáztatok rá. - Ült le közénk Anya.
- Anyátoknak és nekem van egy fontos bejelenteni valónk. - Állt elénk Apa, majd csatlakozott hozzá Anya is. Nem sok jót sejtettem. Eddig egyszer volt bejelenteni valójuk, akkor Anya terhes volt Bonnieval.
- És mi lenne az? - Kérdezett rá Dan.
- Babát várok. - Villantott egy széles mosolyt felénk Anya, Apa pedig büszkén húzta ki magát mellette.
- Úristen! Ez remek! - Ugrottam fel és öleltem meg a szüleimet, majd mindenki gratulált és örült ennek a hírnek. Alig vártam, hogy Bonnie is megtudja.
- Pénteken repülünk vissza New York-ba. - Jelentette be Apa.  
- Hogy mi?! - Kiáltottam fel. 
- De hiszen, ma szerda van!! - Akadt ki Dan is. - Nem akartatok mondjuk előbb szólni? 
- Holnap megtartjuk a szokásos vacsoránkat! - Felelte Apa a lehető legtermészetesebben. - Titeket is szívesen látunk . - Mondta a többieknek, akik még mindig sokk hatása alatt voltak. 
- Nem tehetitek ezt! Nem megyünk sehova! - Kiabáltam rá a szüleimre. 
- Ne vitatkozz Emma! Megyünk és kész! Ideje lenne pakolnod! - Szidott le Anya. Meg sem próbálta megérteni a problémámat. Éreztem, hogy a könnyek csípik a szemem. Mielőtt mindenki előtt elkezdtem volna sírni, felszaladtam a szobámba és a lehető leghangosabban csaptam be magam mögött az ajtót. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek, de bosszantott, hogy nem értik meg a szüleim az én nézőpontomat. Évente egyszer jövünk Sydneybe, akkor is csak párhétre és még azt is le akarják rövidíteni. Pedig most minden olyan jól megy körülöttem. Itt van a barátom, a legjobb barátnőm és a többiek. Nekem még szükségem lett volna erre a két hétre. Mielőtt bárki benyitott volna a szobámba bezártam az ajtót. Elővettem a bőröndömet és elkezdtem elpakolni a ruháimat, amiket tudtam, hogy a következő két napban nem akarok felvenni. A szüleim dörömböltek az ajtómon, de ügyet sem vetettem rájuk. Őket követte Dan, de neki se nyitottam ki. Luke is megpróbálkozott, de most még ő sem tudott volna felvidítani. Mindenki megpróbált bejutni hozzám, de egyszerűen senkire se voltam kíváncsi. Az utolsó személy Becca volt. Hallottam, ahogyan sír. A kulcson pihentettem a kezem, miközben kopogott és szólongatott. Nem tudtam, hogy készen állok-e arra, hogy elbúcsúzzak tőle vagy sem. De győzött a szívem, és kinyitottam az ajtómat. Becca kivörösödött szemmel állt előttem. Ahogy belépett bezártam az ajtót újra. Egymást ölelve sírtunk. Minden évben nehéz tőle elbúcsúzni, de mind a ketten számítunk rá és nem ér váratlanul minket. Fel tudunk készülni a napra, amikor elmegyünk. De ez most nem ilyen volt. 
- Kell segítség?  - Mutatott a bőröndömre. 
- Igen. - Mosolyodtam el a könnyeimen keresztül. 
- A többiek elmentek. Vagyis Jack nem, ő Dannel van. - Mondta Becca, miközben hajtogattuk a ruháimat. - Luke viszont elég mérgesnek látszott, amikor elment. Megbeszéltétek  mi lesz veletek? 
- Nem. - Néztem fel a ruháimból. Éreztem, hogy könnyeim újra utat fúrnak maguknak. - Nem fog működni. 
- Sose tudhatod. Menni fog. Szeretitek egymást, csak ez számít. 
- B, én nem te vagyok. Nem vagyok magabiztos. Nem fogom tudni elviselni, hogy másokkal van. Ő szeptembertől turnéra megy, én pedig az iskolapadba. - A ruháimat szorongatva kétségbeesetten néztem a barátnőmre. - Miért hagytad, hogy beleszeressek? - Nevettem fel. 
A ruháimat a földre dobva elfeküdtem az ágyon, majd követett Becca is. Csak feküdtünk egymás kezét szorongatva és kiveséztük az idei nyarunkat. Azt tettük, mint minden évben. A végleges búcsú beszédünket, majd csak holnap mondjuk el egymásnak. Épp csendben feküdtünk, amikor kopogást hallottunk az erkélyemről. Luke állt ott.