0BL!V!0N ~M.R~ /Befejezett/

36.fejezet

Manu dühösen ment el az intenzívtől én pedig sokkoltan álltam ott láthatatlanul.

- De ő a szerelmem. - vízhangzott a fejemben.

Bementem az ágyhoz ahol feküdtem.Az arcom meggyötört,a kezem pedig hideg és hegekkel van tele.Közelebb mentem az arcomhoz és megláttam a heget ami halványan végigfutott az arcom jobb oldalán.Az volt az első sebem ami maradandó lett.

- Hogy jutottam el egészen ideáig? - kérdezem magamtól.Látom hogy nyílik az intenzív osztály ajtaja és bejön rajta Manu.

- Gyerünk Hope!Kelj fel!Fel kell ébredned és küzdened! - beszélek a testemhez.Manu az ágyamhoz ért.

- Érints meg! - suttogom.A kezemet akarja megfogni mikor a biztonsági őr elkapja a kezét és elviszi onnan.

- Hagyjon békén! - vergődik Manu.

- Manu! - mondja Theo.

- Engedje el! - szólal meg újra az orvosom.Az őr elengedi majd visszamegy a helyére.

- Megmondtam hogy majd bemehettek  hozzá. - fordul Manu felé Theo.

- De mégis mikor?Lehet hogy most vagy,tíz perc és elmegy.Sose lehet tudni hogy mikor megy el!Ha most elmegy akkor enged meg hogy elbúcsúzzak tőle. - mondja.Theo mély levegőt vesz majd bólint.

- Tíz percet kapsz. - suttogja Theo.

- Köszönöm. - hálálkodik a fiú.Bemennek a kórterembe.

- Egyáltalán felébred? - nézz Manu az ágyra.

- Ha megpróbál egyedül lélegezni akkor van remény.De elég csekély az esély rá. - nézett a fiúra Theo.

- Tíz perc múlva gyere. - megy ki az ajtón Theo.Manu leült a székre és megfogta a kezem.

- Hope!Tudom haragszol.De ha nem is hallasz vagy nem is mozogsz,tudom hogy itt vagy.Bocsánat!Tudom hogy elbasztam a dolgokat és nem szóltam neked.Időre volt szükségem de most hogy így látlak lehet hogy újra elmegyek.Nem tudom hogy meddig fogod bírni de egy biztos.Kell neked valaki aki melletted lesz és soha nem fog elhagyni.És tudom hogy nem én vagyok az. - mondja.

- Hanem Will.Ő mindig melletted volt mikor én nem.Ő segíted rajtad,meg persze a srácok.Hope!Tudom először csak színjáték volt ez de... - látom a szemében a könnyeket és a hangján hogy sír.

- Hope én szeretlek! - zokogja.

- Manu! - mondom de ő nem hallja.

- Szeretlek.Kérlek ne menj el!Maradj még Hope. - szorítja meg a kezem.A szemem könnybe lábadt.Érzem hogy lassan lecsordulnak a könnyeim.Látom hogy sír.A könnyei lassan gurulnak le az arcán egyenesen a kezemre.

És ez volt az a pillanat mikor a nagy Manuel
Ríos először táplált érzéseket egy lány iránt.

És az a lány én voltam.

Én.

A lány aki a világ legszerencsétlenebb embere.

És a fiú aki bárkit megkaphat.

Engem választott.

Egy olyan lányt aki percek múlva meghalhat.

És úgy fog meghalni hogy nem fogja megtudni azt hogy a fiú szereti.

Mert nem hall semmit.

Az csak a test,ami élettelen.A lelke itt van de amint visszatér a testbe,nem emlékszik semmire,csak arra hogy.....

Ő újra elment....