Zombie Apocalypse

Káosz

Egy átlagos reggellel kezdődött a napom. Semmi extra, csak felkeltem, fogat mostam, felöltöztem, majd lementem anyáékhoz a konyhába.
-Jóreggelt!-köszöntöttem őket két-két puszival.
-Szép jó reggelt kislányom! Hogy aludtál?-kérdezte édesanyám.
-Áhh..csodásan. Rendesen kipihentem magam.-nyújtózkodtam egyet.
-Csodás. Itt van a reggelid, majd utánna pakolj össze.-váltott komoly arcra anya.
-Miért?-értetlenkedtem.
-Mert itt nem biztonságos.-kezdte apa.-Megnéztem a reggeli híreket és valami vírus kitört, ami megfertőzte az embereket. Így el kell mennünk Seattle-be, hogy biztonságban legyünk.
-M..milyen vírus? És ki volt az aki ezt kiszivárgatta?-tört elő belőlem a pánik.
-Nyugalom kincsem...Semmi komoly. Összepakolunk és megyünk.-állt fel a helyéről anya.
-Nem!! Én..én nem hagyom itt ezt a házat! Hisz mama itt élt és itt is halt meg! Mi lesz Becca-val??-elkezdtem remegni.
-Kicsim..Tudom, hogy nem akarsz innen elmenni, hisz a nagymamád itt élt, de nem maradhatunk itt, hogy megfertőződjünk! És ne aggódj..Becca is elindul velünk.-nyugtatgattak a szüleim.
Kifújtam a levegőt, majd átgondoltam a helyzetet: itt vagyok 17 évesen, átlagosan és most kiderül, hogy el kell innen mennünk, ahol nem mellesleg felnőttem! Nehéz...de mégsem akarom, hogy anyáék és Becca meghaljanak.
-Rendben. Megyek és összepakolok.-felálltam az asztaltól, majd elindultam a szobámba. Rengeteg cuccot bepakoltam, meg mellé egy családi fotót. Éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem, felvettem a mosolyom, majd a csomagjaimmal elindultam lefelé.
Mikor leléptem az utolsó lépcsőfokról, megpillantottam legjobb barátnőmet.
-Beccaaaa!!-visítottam és a nyakába vetettem magam.
-Annyira hiányoztál.-mondta, majd még szorosabban ölelt.
Becca már 10 éve legjobb barátnőm. Akármi bajom van, ő mindig itt van mellettem. Úgy szeretem, mintha a saját testvérem lenne. Szegénynek az anyukája meghalt, az apja meg nem mutat felé hatalmas figyelmet. Szóval senkije sincs neki, csak én.
-Te is nekem.-mondtam.
-Lányok indulnunk kell.-vágott közbe apa. Mi csak bólintottunk és kiléptünk a házból. Ám amikor ezt megtettem, megbántam. Az utcán 3 fertőzött ember sétált. Mind szakadtak voltak és hörögtek. Esküszöm olyan volt mint a Walking Dead-ben.
-Ezek...e..ezek zombik.-nyögtem ki.
-Hogy mik?-kérdezték egyszerre a szüleim.
-Nem..ez nem lehet.-tudta Becca, hogy mi van.-Nem..ilyen nincs...csak a filmben!-pánikolt be.
-Tss.-csitítottam.-Anyu, apu üljetek be gyorsan! Becca, te pedig légy csöndben, vagy magunkra kelted a figyelmüket.-adtam ki az utasítást, amit mind megtettek. Én is bepattantam a kocsiba és elakartunk indulni, de nem ment.
-Az istenért!!-csapott apa a kormányra.-Kifogyott a benzin.
-Nem..-suttogtam magam elé, amikor meghallottam egy hörgést.-Zárjátok be a kocsit! Ablakokat felhúzni és mindenki feküdjön le amíg bír!-megtették amit kértem.
Egy darabig ment, de mikor meghallottam egy nagy csörömpölést, meg állt a szívem. Felnéztem, de bár ne tettem volna.
-Nee!!-ordítottam, de már késő volt.-Szállj ki Becca!
Kipattantunk, én meg elkezdtem teljes erőmből zokogni.
-Itt vagyok...tss..-ölelt át Becca.
-Nem! Miért ők?!! Miért nem én??!!!-bőgtem. Fájt, hogy a szüleim, akik mindent megadtak nekem, most ott ülnek a kocsiban halottként.
-Jasmin. Indulnunk kell.-mondta.
-Igen...-felálltam, majd letöröltem a könnycseppet az arcomról.-Indulnunk kell. Ha anyáék nem, de nekem oda kell érnem, hogy megmutassam, nem hiába haltak meg.
Elindultunk az utcánkon fegyver és élelem nélkül. Semmilyen kóborlóval nem találkoztunk. Észrevettem egy kisboltot.
-Be kell oda mennünk.-mondtam, majd elindultam affelé. Mikor beértünk, senki nem volt ott.-Mindent tegyél bele egy táskába, ami fontos.
Felpakoltunk, majd elvettem egy kést nekem, meg egyet Becca-nak.
-Én..nem f..fogok ölni embert! Nekem ez nem megy!-remegett.
-Becca nézz rám!-fogtam meg az arcát.-Jegyezz meg most valamit. Ezek amik kint vannak már nem emberek. Halottak! És ha nem akarsz meghalni, muszály fejbeszúrnod őket. Rendben?-bólogatott.-Induljunk.
Kiléptünk és útnak eredtünk. Miközben sétáltam, feljöttek az emlékek, mikor megtudtam, hogy mama beteg.
Visszaemlékezés:
Meleg, nyári nap volt, mikor hazaértem az iskolából.
-Sziasztook!-ordítottam be.
-Konyha!-szólt a világ legjobb mamája.
Beléptem a helyiségbe, ahol isteni illatok voltak.
-Sütiii!-már épp nyúltam volna érte, mikor nagymama rácsapott egy picit a kezemre.
-Nem ehetsz, amíg anyádék meg nem jönnek!-pirított rám játékosan. Én csak szemet forgattam, majd felmentem az emeletre. Pár óra múlva hallottam, ahogy anyáék bejöttek a házba. Köszöntöttem őket, majd leültünk vacsorázni.
-Hmm..ez isteni!-nyalta meg apa az ujját, amin mind felnevettünk, kivéve nagymama.
-Gyerekek..-vette át a szót.-Ma voltam a leletekért.-igen...nagymama elment egy tüdőszűrésre.
-És mennyire vagy egészséges?-kezdtem.-Had találjam ki..nagyon!-nevettem, de senki nem követett.
-Szóval...az orvos nem mondott semmi jót.-elénk csúsztatta a papírját. Ez állt benne:
Diagnózis: Rossz indulatú daganat a jobb oldali tüdőben.
-Nem..-ráztam a fejem.-Ez..ez téves! Ez hülyeség! Te nem vagy beteg! Makkegészséges vagy! Ez csak egy nyamvadt lelet, amit tuti félreírtak! Ilyen nincs!!-habogtam össze-vissza.
-Sajnálom drága unokám.-és itt elkezdődött a szomorúság.
2009.04.03:
Egy átlagos sulis nap. Mikor beértem az utcánkba, mentőket pillantottam meg a házunk előtt. Teljes erőmből elkezdtem szaladni és imádkoztam, hogy semmi baj ne legyen. Ám ez mind kudarcba fulladt, mikor megpillantottam anyát kisírt szemekkel az ajtónkban.
-Nem..-ráztam a fejem.-Mondd, hogy nem anya!!
-Kicsim..a nagyi...elment.-sírta el magát. Nem fogtam fel mi történik. 9 éves voltam.
-Nem!!!-ordítottam. Majd hirtelen nekem jött egy melegség és elsötétült előttem minden.
Visszaemlékezés vége
Észre se vettem, miközben folyamatosan sírok és Becca ölelget.
-Nyugodj meg! Itt vagyok veled! Mindig is itt leszek.-nyugtatott.
-Hiányoznak.-öleltem szorosabban.
-Tudom, de nézd.-engedett el.-Tedd meg értük.-bólintottam, majd mosolyogtam egyet és útnak eredtünk.
Olyan 2 km-t haladhattunk, mikor felfigyeltem valamire..illetve valakire.
-Nézd Becca!-mutattam észak felé.-Van ott valaki!-mondtam, majd futásnak eredtem. Nem figyeltem legjobb barátnőmre, csak haladtam előre. Mikor odaértem, megpillantottam az a valakit. Egy fiút.
-Hey!-szóltam oda neki, mire megfordult és rámszegezte fegyverét.-Nem bántalak! Nem vagyok fertőzött.
-Kivagy?-ennyit kérdezett.
-Én Jasmin Triston vagyok, ő pedig a legjobb barátnőm Becca Parkers. Te kivagy?-kérdeztem én is ugyanazt.
-Max vagyok. Max Trevor. Ketten vagytok?
-A szüleimmel indultunk el..de ők..nem élték túl.-hunytam le a szemem.
-Sajnálom. Ti is Seattle-be indultok?
-Igen. Az a célunk. Na és te? Egyedül vagy?
-Nem. Vannak még rajtam kívül 4-en.
-Az szép.-bólogattam.
-Öhm..-vakarta meg a tarkóját.-Izé..nem jöttök velünk?
-Hát..-kezdtem volna, de Becca közbevágott.
-De szívesen.-mosolygott. Ránéztem amolyan "temosteztkomolyanmondtad?" fejjel, mire csak megrántotta a vállát és válaszolt egy olyan "vagymeghalunkvagynem" nézéssel.
-Igen. Szívesen csatlakozunk.-értettem egyet barátnőmmel.
-Szuper.-csapta össze tenyerét.-Akkor gyertek velem. Nem olyan messze van a ház, ahol megszálltunk.-bólintottam, majd elindultunk.
Nemtudom mennyit mehettünk, mikor megpillantottam egy kb. 30 főből álló zombicsordát.
-Nekünk végünk.-jelentette ki Parkers.
-Nem!-tiltakoztam.-Menjünk a másik irányba!
-De az zsákutca!-válaszolt Max.
-Biztos találunk valami kiutat.-érveltem. A fiú nyitotta volna a száját, de nem hagytam.-Inkább szembeszállsz 30 zombival, mikor lehet meg is tudsz tőlük szabadulni?-azonnal becsukta a beszékélőjét és elindultunk. Igaza volt Max-nek, tényleg zsákutca.
-Szuper. És most hova Einstein?-épp visszavágtam volna, mikor megpillantottam a megfelelő kiutat. Már hallottam, ahogy a zombik csak pár méterre vannak.
-Ott!-mutattam a tárgyra.-Egy létra! Másszatok fel!
-És veled mi lesz?-kérdezte Becca.
-Utánnatok megyek, de siessetek már!-szóltam rájuk, mire megindultak. Felmásztak, mire én következtem. Már majdnem felértem, mikor megfogta az egyik kóborló a lábam.
-Ne!-ordított fel legjobb barátnőm.
~Végem!-gondoltam magamban.~Nem!! Nem hagyom itt Beccat!
Ekkor, mintha valami hatalmas erőt kaptam volna, belerúgtam a zombi fejébe ami hátraesett. Megszabadultam tőlük, mikor felértem. Barátnőm rögtön a nyakamba ugrott.
-Ilyet mégegyszer nem csinálhatsz!-fenyegetett meg, de láttam rajta, hogy aggódott.
-Lányok én nem akarok zavarni, de időben oda kéne érnünk sötétedés előtt!-figyelmeztetett Max. Bólintottunk, majd megint útnak eredtünk. Egy kis idő múlva megérkeztünk.
-Itt is vagyunk.-nyitotta ki nekünk az ajtót Max. Beléptünk, mire mindenki ránkemelte a fegyverüket.-Srácok, nyugalom! Ők jó emberek! Lányok had mutassam be nektek Ambert-a szőkét-, Ted-et -a szemüvegest-, -Taylor-t -a lilahajú lányt- és végül Lucast -a kigyúrt csávót-. Srácok, ők itt Jasmin és Becca.-bemutatkoztunk egymásnak, majd ásítottam egyet.
-Látom eléggé elfáradtatok.-szólalt meg Taylor.-Gyertek, megmutatom hol aludhattok.-elindultunk utánna, mikor benyitott egy szobába.-Tessék. Jóéjt.-köszönt el, mire mi is ezt tettük.
Kipakoltuk a szükséges cuccunkat, majd befeküdtünk az ágyba.
-Félek.-szólalt meg Becca.
-Nyugodj meg. Nem rosszak.
-Nem tőlük félek, hanem azoktól a szörnyektől.
-Nyugi. Itt vagyok és megvédelek.-fordultam felé, majd rámosolyogtam.-Most pedig aludj. Jóéjt.
-Jóéjt Jasmin.-mondta, majd el is aludt.
Én is éreztem, ahogy elnyom az álom.
Egyszercsak egy hatalmas sikításra keltem fel.

Sziasztok!😘❤
Íme a blogom első része!
Tudom, hogy nem a legjobb, de ez az első, szóval ne ítéljetek el.😘😘
Még ma hozom a szereplőket!
Sok puszi: Fincsoo❤