Zombie Apocalypse

Ez nem lehet igaz...

Az érzés, amit sose fogunk tudni elfogadni...
Az érzés, ami felemészt minket...
Az érzés, amit úgy hívnak hogy gyász...

Csendesen szeltük az utat Chicago felé, de úgy látszik még az időjárás se szeret minket.
Nagyon nagy vihar volt, de engem nem érdekelt, ahogy a többieket se.
Csak egy dolog lobogott a szemünk előtt: Chicago.

Fátyolos tekintetemmel körbenéztem a társaimon, mire egy személyen meg állt a tekintetem.
Mégis hogy felejthettem el?!
Egyszerűen hogy lehettem erre képes?!

Lassan odabotorkáltam Lily-hez, aki halkan sírdogált a pléd alatt.
Próbáltam nem megijeszteni, hisz nem volt itt velünk.
Óvatosan megfogtam a kezét,mire a tekintetét rám emelte.

Borzasztó volt...
A legrosszabb érzés volt, hogy itt ült velem szemben, és csak sírt...

-Lily...-suttogtam, mire eltört nála a mécses és elkezdett zokogni.

Nem tudtam mit csinálni, csupán csak magamhoz szorítottam.

Fájt neki...
Úgy fájt, mint mindenki másnak...
Egy újabb családtag, aki elhagyott minket...

-Nyugodj meg csillagom.-próbáltam vígasztalni, de nem mentem sokra.

-Bárcsak már megszűnne.-mondta.-El akarom felejteni ezt az egész szörnyűséget! Ezt az egész világot! Gyűlölök már élni is! Teljes szívemből gyűlölök!

-Nézd drágám... Az élet nagyon sokszor csak keresztbe akar nekünk tenni, de mégis túl kell vészelnünk azt, ami történik. Hisz a zombi apokalipszis közepén vagyunk. Van olyan ember még a Földön, akinek rosszabb? Az, hogy Becca elment...-a szívem összeszorult egy pillanatra-Nem a mi hibánk volt. Őt is kikészítette ez az egész, mint minket. Csak mi erősebbek vagyunk. Nem adhatjuk fel, hisz már nem sokára célba érünk. Innentől kezdve egy embernek se fogom megengedni, hogy feladja. Többet nem. Nem akarom mégegyszer azt átélni, hogy szendvedni látlak titeket. Mi egy család vagyunk, és küzdünk egymásért, szóval nem adhatjuk fel. Rendben van?

Válaszul csak bólintott, mire nyomtam egy puszit a fejére.

-Szeretlek Jasmin. Köszönöm, hogy vagy nekem.-mondta.

-Nagyon szeretlek.-mosolyogtam rá.

Kis idő után Lily elaludt, így békén hagytam, és elvándoroltam a busz legvégébe, ahol csak én voltam.

Elővettem a telefonom, és csak néztem.
Egy Iphone 7 Plus volt.
Istenem, hogy én mennyire akartam azt a telefont, most meg nem is tudom használni...

Gyengéden megnyomtam a feloldási gombot, mire az bevillant.
Alig volt húsz százalékon, de abban a pillanatban feloldottam, és a galériába mentem.

Rengeteg kép volt ott Becca-val, és anyuékkal.
Mindegyiken csak mosolyogtunk, és idétlen fejeket vágtunk, mert azt hittük, hogy az menő.

És akkor megláttam azt a képet...
Egy olyan kép, ahol mindenki rajta volt...
Anya, apa, Becca és én. Egymást átölelve vigyorogtunk a kamerába.
Boldogak voltunk, mert akkor még semmit sem sejtettünk.

Elhomályosult a kép előttem, és akkor rájöttem, hogy megint sírok.
Próbáltam halkan kiadni magamból, de nagyon nehéz volt.
Nem akartam, hogy a srácok rám figyeljenek.
Lehet, hogy önző voltam, de én csak magamban akartam lenni.
Egy kis magányra vágytam...

A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, miközben azt a képet néztem...

Állandóan eszembe jutottak az emlékek, mikor még boldogok voltunk...

Kis idő múlva a képernyő elsötétült, mert a telefonom lemerült.
A zsebembe csúsztattam a készüléket, majd az ablakon bámultam kifelé, és csak néztem az elsuhanó fákat, meg a kóborlókat.

Szerintem el is aludhattam, hiszen egy sikoltásra riadtam fel, ami felettébb megijesztett.
Abban a pillanatban felugrottam, majd a busz elejébe vettem az irányt.
A félelmem rögtön alább hagyott, mikor észrevettem, hogy nincs semmi baj.

-Mi történt?-kérdeztem Ted-től.

-Az előbb megszólalt a rádió, és valamilyen férfi beszélt, csak nem értettük micsodát.

-Basszus...És azóta semmi?

Már Ted válaszolnk is akart, mikor újabb recsegés volt, és most már erősebben szólalt meg a rádió.

-Figyelem!-egy mély hang beszélt.-Túlélőkhöz szeretnék most beszélni! Én Andrew professzor vagyok, és ez egy régebbi felvétel. Mindenki, aki még él, kérem ne induljanak el Seattle felé! Ismétlem ne induljanak el Seattle felé, mert nincs menedék! Bárki, aki arra vette az irányt, felejtse el, hisz én is odaindultam. Semmi nincs ott, csak rengeteg élőhalott! Ha bárki életben akar maradni, akkor az menjen...-és elhalkult.

Nem szóltunk egy szót se, csak bámultunk magunk elé.
Ilyen nem lehet...
Ez nem történhet meg...

-Nem...-suttogtam.-Biztos csak hazudik.

-Jasmin, ez nem úgy hangzott.-válaszolt Nick.

-Biztos csak kitalálta, hogy bevegyük, és megha...-a szavamba vágott.

-Jasmin!-emelte fentebb a hangját.-Értsd meg, hogy nincs menedék! Ennyi! Vége van!

-Nem!-ordítottam, majd teljes erőmből belevágtam a busz ablakába, ami kitört.

Sofia ijedten sikított fel, mire én csak sokkos állapotban fogtam a vértől tocsogó kezem.

-Jasmin, az Istenért!-Ted kapcsolt, majd rohant is gondolom kötszerért.

-Hagyjd. Ne nyúlj hozzá.-mondtam neki.

-Fejezd be. Be kell hogy kössem.

-Azt mondtam, hogy NEM!-fogalmam sem volt mi ütött belém.-Felejtsük el ezt az egészet! Semmi értelme! Igazad volt! Igazad volt Lily, hogy már nincs semmi értelme! Ennyi volt! Se menedék, se élelem, se semmi! Mindenkit elveszítettünk, aki számít!

Itt volt az a pillanat, mikor feladtam.
Nem foglalkoztam már semmivel, csak elengedtem a dolgokat.

-Fejezd be!-szólt rám Lily.-Most nagyon szükségünk van egymásra, szóval állj le! Nem szabad egyikőnknek sem feladni! Túl kell élnünk, és ha ez az életembe is kerül, akkor is megteszem! Nem engedheted meg magadnak ezt a luxust most.

Igaza van..
Teljes mértékben...
Csak egy valami érdekel...

-Mégis hogyan tovább?-kérdeztem.-Mert itt senki, ismétlem senki nincs már, aki segíteni tud nekünk. Csak magunk maradtunk.

-Elegen vagyunk mi ahoz, hogy segítsünk egymáson. Ilyenkor nem szabad feladni senkinek sem.

-Rendben van.-beleegyeztem, de tudtam, hogy már semmire se jutunk.

-Akkor mi legyen az első lépés?-kérdezte Nick.

-Először is keresünk egy menedéket.-beszéltem, miközben Ted a kezemmel foglalkozott.-Miután ez meg van, akkor kezdjük el az életünket.

-Okés.-hallottam a beleegyezésüket.

Nick beindította a buszt, majd elindultunk.

Akkor irány valamerre...