Zombie Apocalypse

Lost. Or not?

"Ebben a világban ölsz vagy meghalsz, illetve meghalsz és ölsz."

Amire felkeltem, az egy lövés hangja volt, amit tudtam, hogy nem jó...

Körbenéztem, de sehol senki nem volt a buszon. Elfogott a pánik, majd amilyen gyorsan csak tudtam, leszaladtam a buszról.

-Srácok!-kiabáltam a nagy világba, pedig tudtam, hogy ez nem helyes.-Hol vagytok?!-semmi választ nem kaptam, ami még jobban rámhozta a frászt.

Hajnal lehetett, hisz alig kelt fel még a nap. A pulcsimat összefogtam magamon, majd úgy indultam útnak.
Recsegett a lábam alatt a száraz levél, de nem törődtem vele, hisz kit érdekel?
A legfontosabb, hogy ráleljek a csapatomra épségben.
Egyetlen egy fegyverem volt, az pedig csak a késem, amit szerettem.

-Hahó srácok!-még mindig kiabáltam nekik reménykedve abban, hogy nem késő.

A reményem akkor ingadozott, mikor felém jött egy járkáló, akin látszott, hogy nem rég evett.
A vér is megfagyott bennem, mire gyorsan cselekednem kellett.
Belerúgtam a térdébe, majd a fejébe szúrtam a kést.

-Mondd, hogy nem őket bántottad..-mondtam neki, mire rájöttem, hogy ez alatt a kis idő alatt teljes mértékben megőrültem, hisz ki beszél egy zombihoz?

Eszembe jutott egy ötlet. Akármennyire is undorítónak találtam, muszáj volt megbizonyosodnom, hogy nem az egyik barátomat kóstolta meg.
Elővettem a késem, majd a kóborló felé guggoltam.

-Menni fog Jasmin.-bíztattam magam, majd vettem egy hatalmas levegőt.-Akkor hajrá.-a fegyverem hegyét belevágtam a nyomi hasába, majd elkezdtem húzni rajta. Igen, én most felvágok egy zombit.

A rothadó szag beleáramlott az orromba, minek következtében elkapott a hányinger, de nem álltam le.
Miután sikeresen felmetszettem a hasát, jött a legundorítóbb rész.
A pulcsim ujját felhúztam a könyökömig, majd egy hirtelen mozdulattal belenyúltam a járkáló gyomrába és kiszedtem azt.
Szétszedtem, hogy megkeressem milyen ételt talált magának, de mikor egy mókusbőrt húztam elő, megkönnyebültem.
Akármilyen undorító módot alkalmaztam, mégis éreztem, hogy a remény újra velem van.
Vértől tocsogva keltem fel melőle, majd ott hagytam szegényt.

-Ez nem vicces most már!-már egy órája botorkálok az erdőben, de nem találtam senkit.-Gyertek elő!-remegő kezeimet magam köré emeltem, így próbáltam bíztatni magam, hogy nincs a pánikra semmi ok.

A völgyön sétálgattam, mikor megláttam egy nyomot.
Közelebb mentem és akkor fedeztem fel, hogy ez nem egy, hanem több lábnyom, ami végigmegy ezen a "folyosón".
Eszembe jutottak a srácok, majd elindultam arra, amerre vezettek.

Egy kilóméter után, ezek a nyomok elvezettek egy házhoz.
Takaros kis fából készült volt, de nem láttam sehol se mozgolódást.
Ez nem lehet! Pedig erre vezettek a lábnyomok!
Elméletben már hatszor megöltem magam, hisz féltem.

Akármennyire is nehéz kimondani, de féltem..
Rettegtem attól, hogy nem találom meg őket..
Féltem attól, hogy bármi bajuk eshetett, attól, hogy már nem hallhatom többé Sofia nevetését, attól, hogy Lily nem ölel át, attól, hogy Ted nem nevettet meg, attól, hogy Becca nem nyújt támaszt, de leginkább attól, hogy Nick nem mondja nekem többé, hogy: "Szeretlek Kicsim"...
Mindenkiben benne van ez a bizonyos rettegés, de mégis úgy vagyunk vele, hogy muszáj utánna járnunk, akár fáj, akár nem, mert nem szabad elhalasztani az esetleges happy end-et..