Zombie Apocalypse

A sors egy köcsög

HA MÉG JOBBAN ÁT AKAROD ÉREZNI EZT AZ EGÉSZET, AMIT ÍRTAM, AKKOR FIGYELMETEKBE AJÁNLOM EZT A ZENÉT!!!😔❤❤

Azt mondják, hogy a legfájdalmasabb dolog egy szeretted elvesztése...
Nagyon örülök ennek a bölcs embernek, aki kitalálta ezt a mondatot...
Mert tényleg így van...
Bele sem mersz gondolni abba, hogy mi lesz akkor ha...
De én csak azt gondolom, hogy ez a sors...
Mert a sors egy kegyetlen dolog, ami az embert földbe döngölheti...

Egy kellemes simogatásra keltem fel, ami felettébb jól esett, annak ellenére, hogy tudom mi történt.

A szemem óvatosan kinyitottam.
Mintha féltem volna attól, hogy valamit látni fogok.
De mondjuk ez tényleg így volt.
Nem szerettem volna azt az ablakot látni, meg azt a széket, amin ült, ráadásul a vért se szerettem volna meglátni.

Mikor hozzászokott a fényhez, rögtön észleltem hogy nem a megszokott buszban vagyunk.

Szerettem volna felülni, de mihelyst megerőltettem magam, abban a pillanatban megszédültem, aminek következtében egy nyögés féleséget adtam ki magamból.

Nem is gondoltam volna, hogy aki ott lesz velem az Ted.
Onnan tudom, hogy ő rögtön rámfigyelt, mikor ezt a hangot adtam ki magamból.

Pillanatok alatt rámvetette magát, majd úgy ölelt, mint még senki más.

-Soha többet nem akarlak elveszíteni! Soha többet!-zokogott, én meg csak ültem, mint egy halott.

Végülis az voltam, csak annyi különbséggel, hogy én belülről haldoklok...

-Mondj valamit kérlek!

Semmit nem tudtam hozzáfűzni, csak csupán egy szó járt a fejemben.
Egy név, ami fontos volt számomra...

-Becca...-suttogva ejtettem ki a nevét a számon.

-Sajnálom Jasmin. Ő már jobb helyen van ezt tudod te is jól...-próbált engem vígasztalni.

-Tudod...Én nem akartam hogy ezt tegye.-alig mondtam ezt ki, már rögtön bevillant elém minden.

-Gyerünk Kicsi, beszéld ki magadból...-még mindig ölelt.

-Folyamatosan elveszítünk mindenkit. Én azt hittem, hogy ez az út normálisan fog eltelni. Mondjuk mit várhatnék egy olyan világban, ami már tele van zombikkal?! Gyűlölöm ezt az egészet! Fáj azt látni, mikor egy csapattagod meghal a szemed láttára...De még fájdalmasabb az, mikor az élők szenvednek a fájdalom miatt. Végig nézni azt, ahogy egy szeretted meghal...Utálom ezt! Tudod, sokszor hiszem azt, hogy meg fogunk halni...Mindig belegondolok abba, hogy mi lesz, hogyha senki nem jut el a menedékhez...Hisz ez egy kegyetlen, undok világ lett...Én mindig azt hittem, hogy csodás életem lesz, két gyermekkel áld meg az Isten, meg egy csodálatos férjjel, erre mit kapunk?! Egy zombiapokalipszist! Szép, mondthatom!-haragudtam a világra, mert mindent és mindenkit elvett tőlünk.

-Én is utálom ezt a helyzetet, de ne magadat hibáztasd emiatt. Én se ezt teszem...Pedig már annyiszor kezdtem belülről szidni magam, de rájöttem hogy ez nem helyes.

-Legalább eltemettétek?-kérdeztem tőle.

-Nem még. Azt mondta Sofi, hogy várjunk meg téged is.