A szomszéd srác

33.

Egy hét. Pontosabban tíz nap telt el azóta, hogy folyamatosan visszamondtam Taehyung meghívásait, nemet mondtam a telefonjaira és a találkozó kéréseire. Ez idő alatt sokkal többet tudtam foglalkozni a munkámmal, Dante-val és saját magammal is. Úgy éreztem, mintha minden a régi lett volna, a temérdek munkával, az esti nasizgatásokkal és a napközben fetrengős-macskás, pihentetős semmit tevésekkel. Annyi különbséggel, hogy valahányszor a szomszéd srác megpróbálta felvenni velem a kapcsolatot, valamiért úgy vigyorogtam, mint egy őrült, majd utána leráztam egy botcsinálta indokkal. Igen, rohadtul hiányzott a vele töltött idő, mert úgy éreztem, hogy a lazulós, eddig teljesen bevált semmittevések, most unalmasak lettek és akárhányszor a konyhába tévedtem, akaratlanul is ránéztem a szemben lévő ház ajtajára, hogy vajon itthon van e már. De nemet kellett mondanom, nem csak Taehyung-nak, de magamnak is, hiszen úgy vettem észre, hogy túl nagy hatással lett az életemre. Sok időt töltöttünk együtt, remekül megértettük egymást és megkedveltük a másikat, túl sokat tudott ahhoz, hogy ne bízzak meg benne és maga a lénye nyugalmat és megbízhatóságot árasztott magából. Olyan volt, mint egy legjobb barát, akit évek óta ismertem és többet szerettem volna, de a barát zónában ragadtam, mert nem akartam elrontani a baráti kapcsolatunkat. Ez valamennyire igaz is volt, annyi különbséggel, hogy inkább aggódtam a jövőm és a sok veszteség miatt, mint a barátságunk miatt. Úgy voltam vele, hogy barátom sose volt, túléltem Dante-val eddig is, viszont a munkám nélkül mehetek egy kartondobozba lakni, ráadásul, ha a macskámat sem tudom ellátni, akkor tényleg egyedül maradok, végleg. Bár már kezdtem úgy érezni, hogy Taehyung nélkül is elég nehezen tudtam elképzelni az életemet. Biztosan hiányzott volna a gyerekes hülyesége, az értelmetlen mondatai, a kör alakú vigyora és a hihetetlen, már-már irreálisan mély hangja. És természetesen az ágyból is hiányzott volna, hiszen végre valaki megmentett a hetek után sem sikerült, beteljesületlen gyönyörömben és nem is akárhogy. 

Ráadásul az elmúlt tíz napban a polgári munkám elvégzése miatt sem hívott fel, ami azt jelentette, hogy ismételten tíz napja gyűlt bennem a félbehagyott tökéletesség. Vágytam az ő mozdulataira, a hangjára a fülemben és a hihetetlen módon véghez vitt csodára, amivel egy alkalommal nem csak egyszer volt képes felülmúlni mindenki mást. Valamiért, érthetetlen módon a teste látványa is hihetetlenül kellett, amivel a fejemben folyamatosan játszottam, miközben másokkal voltam, hogy enyhítsem az undort. Gőzöm sem volt, miért gondoltam rá ennyit, sosem volt még ilyen és nem tetszett. Vagyis rohadtul tetszett, csak a végkimenetel gondolata nem igazán jött be.

--------

Kifésültem a hajam és sóhajtottam egyet. El kellene menni vásárolni. Híján van macskakajának és nassolni valóknak is, és ha ez a két dolog nincs otthon, akkor sem én, sem Dante nem vagyunk boldogok, azt pedig sem mi, sem más nem akarja.

Kisétáltam a házból és az autóm felé lépkedtem, miközben a táskámba voltam belebújva, hogy előkotorjam a kocsikulcsot. Nem figyeltem a lábam elé, ezért nem láttam a járdaszegélyt sem, aminek pont a szélére léptem. Megcsúszott a lábam És egy meglepődött kiáltással vártam a földet érést. De ehelyett nem a kemény föld, hanem két kemény kar tartott meg a végzetes bukástól. Vettem egy mély levegőt és megkönnyebbülten kifújtam, ahogy felnéztem az illetőre, aki egy halvány mosolyt dobott felém.