chosen - h.s [hun] // befejezett

46.

Másnap reggel amikor apám elmegy munkába úgy döntök, hogy átmegyek Liamhez. Meg kell tudnom, hogy mit akart nekem mondani.

Lábaimat gyorsan szedem az említett háza felé a járdán. Egy kapucnis pulcsi, és egy melegítőnadrág van rajtam, a hajam pedig egy kusza kontyba van összefogva. Valószínűleg nem is nézhetnék ki jobban.

Remélem érezhető a szarkazmus.

Liam házához érve, bekopogtatok az ajtón, de semmi reakció nem érkezik. Újrapróbálkozom, de megint semmi.

Telefonomat előveszem, majd írok neki egy gyors üzenetet, amiben megkérdezem tőle, hogy hol van.

Rögtön megkapom a választ:

'A boltban vagyok, egy óra és hazaérek. Akkor majd beszélni fogunk. Otthon leszel?'

Válaszként egy 'Igen'-t küldök, majd hazafelé veszem az irányt.

Erre az üzenetemre már nem érkezik válasz.

Felnézve az égre, észreveszem a sötét felhőket, amik beborítják az egész eget. Nyilvánvaló, hogy bármelyik percben leszakadhat az ég, így lépteimen gyorsítva sietek haza.

Mondhatni kocogva érek haza, de amikor meglátom Harryt a tornácon üldögélve, lefagyok.

Egy lépést hátrálok, de szemeimet nem szakítom el az övéitől.

"Mit keresel itt?" Kérdezem meg durva hangnemben.

"Gyere ide, mindjárt leszakad az ég," mondja csendesen, majd feláll.

Még egyet hátrálok, ellenkezve megrázom a fejemet. Érzem, hogy a torkomban egyre jobban nő a gombóc. "Nem. Nem csinálhatod ezt. Nem jöhetsz csak úgy vissza, és csinálhatsz úgy, mintha minden rendben lenne, miközben ez közel sincs így. Nem csinálhatsz úgy, mintha törődnél velem."

"Jo, kérlek. Meg szeretném magyarázni."

"Kibaszottul leszarom," csattanok fel. "Már magyarázkodtál nekem, nem emlékszel?"

"Nem adtam neked elég okot. Bocsánatot szeretnék kérni."

Torkomból ekkor egy szánalmas nevetés szökik ki. "Ez vicces, Harry. Nem kell bocsánatot kérned. Nem haragszom."

"Nem vagy rám mérges?" Emeli fel egyik szemöldökét kérdése feltételének közben.

Újra megrázom a fejemet. "Nem."

"Biztos vagy benne?"

"Meg vagyok bántva, Harry."

Ekkor egy hatalmas mennydörgés hallatszódik, majd leszakad az ég.

Harry elindul felém a szakadó esőben, én pedig csak ott állok és hagyom, hogy teljesen elázzak. Megfogja a csuklómat, de én elhúzom azt tőle.

Amikor felnézek rá egyenesen a szemeibe, azok csillognak.

"Annyira sajnálom, Jo."

Szememből ekkor kiszökik az első könnycsepp. "Ne magyarázkodj. Rájöttem, hogy igazad van."

"Mi?" Kérdezi.

"Igazad volt. Minden újra normális lett."

Harry ajkait egy sóhajtás hagyja el. "Ez nem igaz, Jo. A kormány még mindig a nyomunkban van, tudom. Beszéltem velük."

"Hogy mit csináltál?"

"Lementem hozzájuk, miután elmondtad nekem a tűzesetet. Idegesek voltak, mert túlélted. Azt mondták nekem, hogy többet nem kell aggódnom a megállapodásunk miatt. Hogy akkor fognak valamelyikünkkel csinálni valamit, amikor a legkevésbé számítunk rá. Azt hittem.. azt hittem, ha többé nem látjuk egymást, akkor minden jó lesz. Hogy elfognak minket felejteni. De azt hiszem, ez így csak még kevesebbre csökkenti azok napok számát, amelyeket együtt tölthetünk."

Csak őt nézem, miközben az eső mind a kettőnket teljesen eláztat. A hajunkat, a ruháinkat, az arcunkat, a testünket; mindent.

Egy lépéssel közelebb megyek hozzá. "Bárcsak vissza tudnék menni ahhoz a naphoz, amikor találkozunk, és egyszerűen csak elsétálnék tőled."

Amikor lenéz rám, a szemeiből tisztán kiolvasható a fájdalom az előbb elhangzott szavaim miatt. Ezután szemeit levezeti a kezeire, és megszólal: "Tudom, hogy ezt kívánod."

"Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz túllépni rajtad," mondom, miközben megrázom a fejemet.

"Én sem, Jo."

Felsóhajtok, mielőtt belekezdenék mondandómba: "De nem tudom ezt csinálni. Másodszor játszod ezt el velem, nem várhatod azt, hogy egyszerűen csak visszarohanjak a karjaidba. Ez nem fog működni."

"Jo-"

"Sajnálom, Harry. Tényleg nem tudom ezt csinálni. Az én szívem se törhet össze állandóan." Megyek el mellette, majd egyenesen fel a verandára.

Felérvén megfordulok, Harry pedig még mindig ott áll mozdulatlanul az esőben. Kis ideig még csak a hátát tudom bámulni, de végül megfordul.

"Ha téged elveszítelek, mindenem odavész," hallom meg csendes hangját.

Sóhajtva válaszolok: "A saját döntésed miatt veszítettél el, Harry."

Utolsó szavaimat elmondva megfordulok, majd a bejárati ajtóhoz megyek, és megfogom a kilincset.

"Azért csináltam ezt, hogy megpróbáljalak megvédeni téged, Jo. Mindent, amit teszek, azért csinálom, hogy megvédjelek, nem számít mennyire fáj mindkettőnknek. Biztonságban akarlak téged tudni. Azt hittem, hogy ez volt a helyes döntés, pedig nagyon nem, és rettentően sajnálom. Kérlek, Jo. Nem kaphatjuk meg az örökkévalóságot, és nem akarok még több időt elveszíteni, amit veled tölthetek. Az eddigiek is az én hibáim miatt voltak."

"Nem tudom, Harry," fordulok meg lassan, így újra egymással szemben vagyunk.

"Még mindig szeretlek, Josephine. A szívem minden egyes kis darabkájával szeretlek!" Kiabálja oda nekem.

Mozdulatlanul állok ott szavai hallatán is.

Amit Harry tett rossz dolog volt, persze, hogy az volt. Idióta tud lenni.

De a szíve legmélyebb bugyrában ott van az a rész, amelyik törődik másokkal.

Egy ember nem mindig lehet angyal. Mindenkinek megvannak a maga démonjai, de ettől függetlenül az angyalok még mindig ott vannak, és küzdenek a démonokkal.

Harry jó ember. Tudom, hogy azért csinálta azt, amit, mert azt hitte, ez a legjobb számunkra.

A kormány még mindig ellenünk van, és meg akarja valamelyikünket ölni.

Ha most úgy döntök, nem bocsátok meg neki, akkor még jobban lecsökken azon napoknak a száma, amiket együtt tölthetünk.

A szerelem mindig a leggyengébb pillanatainkban jelenik meg.

Harry visszajött, és megmagyarázta nekem a dolgokat. Még mindig szeret engem. Azért csinált mindent, hogy megvédjen, mert még mindig törődik velem.

Nem engedhetem el őt újra. Nem engedhetem csak így elmenni, veszekedés nélkül. Ezúttal viszont szó sincs veszekedésről.

Visszajött hozzám, én pedig hagyom őt elmenni annak ellenére, hogy nem tudjuk, mennyi nap adatott meg még számunkra.

Amikor felnézek meglátom, amint épp az utcára megy kifele.

"Harry!" Kiabálom el magam, miközben lerohanok a lépcsőkön. Hangomra megfordul, én pedig sprintbe indulok el felé.

"Várj," szólalok meg nehezen a futástól, miközben felé rohanok.

A derekamnál fogva felemel, és ajkainkat összeilleszti. Párszor megforgat a levegőben, majd letesz a földre, és elmélyíti csókunkat.

Levegőhiány miatt elhúzódik tőlem, majd ajkaimra suttogja:

"Szeretlek, Josephine Johnson."