You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 1 ~

" Tudtam, hogy nem számítana. Még ha te nem is érzel így... De akkor mégis miért könnyezem ? Ma ne menj el, csak ma ne menj. Ha ma mellettem maradsz, akkor el tudlak felejteni. Ne menj ma, kérlek ne hagyj el ! Ma a legjobbat fogom nyújtani neked, ha mellettem maradsz. "

( Park Chanyeol (EXO) - Don't Go Today )

Sokat gondolkoztam azon a kórházban töltött idő alatt, hogy vajon van e jogom a fiúkkal találkozni. Főleg azok után, hogy ennyi gondot okoztam nekik az ott létem alatt. Főleg Jiminnek. Féltem attól, hogyha újra meglát, elküld vagy esetleg nem is hiszi el, hogy én vagyok az. Hisz ők úgy tudták, hogy meghaltam. Végig nyomon követtem a munkásságukat, hogy éppen hol koncerteztek és hihetetlenül boldog voltam, akárhányszor nyertek egy díjat. A kórházi szobámban ülve, ők adtak nekem egy kis fényt a napjaimba és miattuk tudtam kitartani. Rémálmaim is már egyre kevesebbszer voltak, így viszonylag nyugodtan teltek az éjszakáim. Majd észre sem vettem és ez a hét hónap szinte elrepült, habár rengeteget szenvedtem ezalatt az idő alatt. Viszont a bátyám és a szüleim végig mellettem voltak, így nem adtam fel. Ismét tudtam járni, minden eltört csontom összeforrt és a beszéd sem ment már nehezen. Végre hátrahagyhattam ezt a helyet, amelyhez nem túl sok szép emlékem kötődött.

Az ágyam szélén ülve lógattam le a lábaimat és néztem, ahogy anya minden holmimat bepakolta egy bőröndbe. Ugyan felajánlottam neki, hogy segítek, de nem engedte. Szerinte nem szabadott még megterhelnem magamat, habár a pakolás nem hiszem, hogy olyan nehéz lett volna. Az ajtó nyitódására felkaptam a fejemet és meghajolva köszöntöttem az orvosomat, aki végig kitartott mellettem ebben a hosszú időben. Mellette apu és YeongSu ácsorgott, akik épp köszönetet mondtak mindenért, amit csak tett értem Lee doktor.

- Ez a munkám. Természetes, hogy mindent megteszek a betegeimért - mosolyodott el az idős férfi, majd megindult felém és megállva előttem kezét kinyújtva megveregette a vállamat. - A legnagyobb érdem viszont téged illet, hisz ennyi időn keresztül kitartottál és nem adtad fel. Sok betegnek sajnos ez nem sikerül. Ráadásul neked nem volt túl könnyű a baleseted körülménye sem - magyarázta, mire csak szomorúan elmosolyodtam és megvontam a vállamat.

- Volt kiért harcolnom - vallottam be és itt nem csak a családomra, hanem Jiminékre is céloztam. Hisz hiába nem tudtam a szemük elé kerülni, egyszer még szerettem volna találkozni velük, hogy köszönetet mondhassak, mivel miattuk ébredtem fel. Ők mutatták meg nekem, hogy megéri élni, bármilyen rossz is történik veled. A saját gondjaikkal és az azokon való túllépésükkel ráébresztettek arra, hogy minden jobbá válhat.

Körül nézve a szinte otthonommá vált szobában felsóhajtottam és halványan elmosolyodva néztem kis családomat, akiknek ismételten könnyes volt a szemük. Nem szerettem őket így látni ezért kinyújtózkodtam és bőröndömet magam mellé húzva meghajoltam az orvosom előtt.

- Köszönöm még egyszer ezt a négy évet. És ne aggódjon még találkozni fogunk, ha jövök vissza a kontrolra - kacsintottam, mire Lee doktor hangosan felnevetett.

- Úgy látom semmi baj nem lesz veled - célzott itt arra, hogy milyen lelkiállapotban voltam, mikor felébredtem. Viszont a kórház pszichiátere nagyon sokat segített a felépülésemben, és mikor visszaemlékeztem a tegnap este lefolytatott beszélgetésünkre egy apró gombóc költözött a torkomba. Hihetetlenül hálás voltam a kedvessége miatt, amit egy hamar nem felejtek el.

- Anya, apa, bátyuskám, go home ! - mutattam az ajtó felé és bőröndömet magam után húzva indultam előre. Ugyan kis családom nem kicsit fennakadt azon, hogy én magam cipekedek, de végül be kellett látniuk, hogy nem fogom átengedni nekik ezt a kis feladatot. Nem voltam olyasvalaki, aki nem bírna el egy ilyen kis dolgot, hiába voltam ennyi ideig a kórházban. Még mindig utáltam, ha túlságosan is kiszolgáltak engem és nem hagyták, hogy bármit is csináljak.