You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 7 ~

" Mindig azt akarom, hogy gyönyörű dolgokat láss a szép szemeddel. Elérem, hogy mosolyogj az ajkaiddal. Én leszek a fényed, ezért azonnal tüntesd el az árnyékot az angyali arcodról. "

( Highlight - Plz Don't Be Sad )

Eltelt két nap az elhatározásom óta. El is mentem a bátyám egyetemére, de hiába várakoztam ott, ő nem jelent meg. Otthon pedig mindig úgy járkált, hogy véletlenül se futhassunk össze. Nagyon fájt minden cselekedete, de a Jiminnel való üzenetváltásaim mindig jobb kedvre derítettek, mégha azok után rendszeresen csak a csalódás várt rám a bátyámmal kapcsolatban. Igazán gyerekes volt az, ahogy viselkedett és ez engem nagyon is idegesített. Neki kellett volna a felnőttnek lennie, és úgy is viselkednie, ehelyett olyanná vált, mint én.

Egy újabb nap, egy újabb esély. Sietve hagytam el a sulit. Ahogy haladtam a bátyám egyeteme felé, valamiért minden erő elhagyott és iszonyatosan ideges lettem. Bár lehet az idegesség nem is volt teljesen helyes kifejezés. Ahogy feltűnt szemem előtt a hatalmas épület, a lépcsőn lefelé igyekvő diákok, legszívesebben megfutamodtam volna. Alapból megijedtem az engem vizslató tekintetektől, de valamiért a saját bátyám arcától jobban tartottam. Ha haragudott valami miatt, akkor nehezen lehetett megpuhítani. Ebben az esetben viszont nagyon örültem volna, hogyha tudok rá hatni a húgos bájommal. Hamár mostanában annyiszor elkerült, hogy ezt nem tudtam alkalmazni ellene.

Táskám pántját szorongatva kerestem tekintetemmel magas alakját, de nagyon sokáig nem jelent meg. Féltem, hogy ugyanúgy járok, mint tegnap és azelőtt. Ettől függetlenül mások már megint igen érdeklődően lestek felém, hisz nem tudták egy gimisnek mi keresnivalója lehetett itt. Nagy szerencsémre - vagy éppen bánatomra - megérkezett YeongSu, mellette TaeMin sétált és valamin nagyon nevetett, amit bátyám mondott neki. Ő volt az első, aki észrevett és száját elhúzva pillantott bátyám felé. YeongSu reakcióját látva szintén felém vezette a tekintetét, majd pár méterre tőlem megtorpant. TaeMin egy ideig felváltva nézett minket, majd elmosolyodva elindult felém.

- Szia YeJin - ölelt meg és vidáman összekócolta a hajamat, ami miatt összeszűkített szemekkel néztem fel rá.

- Pont olyan vagy, mint YeongSu - sóhajtottam fel és hajamat visszaállítva eredeti helyzetébe néztem a bátyám felé. Karba tett kezekkel megindult, majd barátja mellett megállva nézett le rám barátságtalanul.

- Mit akarsz ? - kérdezte hűvösen, ami miatt lesütöttem a szememet és inkább kabátját kezdtem el bámulni fagyos tekintete helyett, amivel szinte beletaposott a szívembe. Utáltam haragban lenni vele. Néha idegesített, de mindig is ilyen volt a mi kapcsolatunk. Ettől függetlenül nagyon szerettem, épp ezért számított az ő véleménye is.

- Gondoltam eljövök az egyetemedhez, hamár mindig tettél róla, hogy ne tudjak beszélni veled - motyogtam erőtlenül, mivel nemcsak, hogy rosszul éreztem magamat jelenleg a közelében, de még a lábam is fájni kezdett. Viszont nem akartam pont előtte bevenni a gyógyszeremet. Az csak a gyengeségemet mutatta volna és most erősnek kellett maradnom. A napokban nem is tudtam miatta normálisan aludni és enni is keveset ettem. Nem ment, annyira bántott a fiú viselkedése. Anyuék jócskán aggódtak is értem, na meg Jimin is, hisz tudta jól, hogy valami nem stimmelt velem. Látszott az üzeneteimen. Ráadásul mivel annyira ódzkodtam a vele való beszélgetéstől, így csak még nyilvánvalóbbá váltam.

- Nem hiszem, hogy lenne miről beszélnünk, hisz te már nélkülem is döntöttél. Az én szavam itt már nem sokat számít - tárta szét a karját szomorúan elmosolyodva, mire azonnal megráztam a fejemet és összepréseltem ajkaimat, miközben valami olyan válaszon gondolkoztam, amivel rá tudom venni a beszélgetésre.