You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 9 ~

" Napról, napra. Nyáron, télen. Mégha nem is tudsz róla, a legjobbat hozod ki belőlem ! Ezért kérlek ne hagyj el engem ! "

 ( BTS ft. The Chainsmokers - Best Of Me )

- Auch - szisszentem fel, ugyanis Jimin már megint megütötte a fejemet egy magazinnal. - Én ezt nem bírom - akadtam ki, majd ledőltem a kanapéra és vergődve adtam ki magamból a feszültséget. A meghallgatás egyre közeledett és valamiért a dalom egy részét mindig elrontottam, ez pedig iszonyatosan idegőrlő volt. Lehet már Mochi is unta, még rajta annyira nem látszódott, de az tény, hogy előszeretettel ütött meg azzal a fránya papírköteggel, amikor csak ismét rontottam.

- Na, kelj fel, menni fog az - állt meg fejem mellett, mire felnézve rá, összeszűkítettem a szememet.

- Szadista...

- Yah ! - szólalt fel sértetten és már kezdte volna bizonygatni, hogy miért is jó, ha ezt teszi, amikor is megjelent Hobi és megtámaszkodva a kanapé háttámláján vidáman lesett le rám.

- Elrabolhatlak egy kis gyakorlásra ? Meg szeretném nézni, jelenleg hogy haladsz - magyarázta, mire kapva a felkínálkozó lehetőségen, azonnal felültem és megölelve néztem fel rá.

- Kérlek, vigyél, ahova csak akarsz, csak el innen - magyaráztam esdeklő tekintettel, mire Mochi levegő után kapkodva bámult rám.

- Aigooo, de édes - passzírozta össze az arcomat HoSeok és vállamat átkarolva nézett Jimin felé, aki most már nem csak amiatt háborodott fel, hogy itt akartam hagyni, hanem barátja viselkedése is zavarta felém. - Nem értem, hogy tudsz ilyen kegyetlen lenni vele - nézett Jiminre értetlenül a fiú, majd velem az oldalán megindult a kijárat felé.

- Bánom is én - szitkozódott mögöttünk továbbra is Mochi, ami miatt sóhajtva tudatosítottam magamban, hogy ma este üzenetben azért bocsánatot kellene kérnem tőle, amiért így ott hagytam pedig ő csak segíteni akart. Nagyon jól esett a törődése, de hosszútávon túlságosan is szigorú tanárrá vált és hiába edződtem meg az SM-nél, sajnos a stressz hatására mindig fájni kezdett a lábam. Mintha csak még a testem is emlékeztetni akart volna a múltra. Természetesen ezt Mochinak nem említettem, nem akartam, hogy aggódjon vagy azt mondja, hogy inkább mégse próbáljam meg.

HoSeok végül elvitt magával az ügynökségükhöz, ahol nindzsa módjára lopakodtunk egy szabad gyakorló terem felé, ugyanis nem lett volna túl jó, ha engem itt találnak. Máshol viszont nem gyakorolhattunk, hisz Hobit bármikor felismerhették. Ezért volna néha átok az idol élet, de annyiszor láttam a hét fiún, hogy ennek ellenére sem bánták meg, hogy az én kedvemet sem tudták elvenni tőle.

- Tehát, van valami gondod a koreográfiával ? - ült le a tükör elé törökülésben a fiú és kérdését hallva elgondolkozva szűkítettem össze a szememet.

- Talán van egy rész, ami nem megy olyan jól, de... Ezt jobban meg tudod mondani, ha eltáncoltam - magyaráztam, ugyanis nem egészen azzal volt a gond, hogy nem mentek a mozdulatok, hanem sokkal inkább velem volt a probléma. Rengeteget gyakoroltam azóta, mióta megtaláltam a tökéletes számot épp ezért néha beleremegett a lábam egy-egy részbe. Lehet pihentetnem kellett volna, de nem eshettem ki a gyakorlatból. Muszáj volt formában tartanom magamat. Gyorsan bemelegítettem és hajamat felfogva álltam be a kezdőpozícióba.

HoSeok elindította a dalt, én pedig egy mosollyal az arcomon kezdtem bele a táncba. A lábam ismét fájni kezdett, de nem engedtem, hogy grimaszba torzuljon az arcom. Muszáj volt erősnek maradnom, mégha nagyon nehezen is ment a végére. Kicsit talán túlságosan kifáradva álltam végül a végső pozícióba és nagy levegőket véve néztem az eközben talpra szökkent fiúra.