You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 22 ~

" A torkomban lévő fájdalom egyre rosszabb, s próbálom ezt leplezni. De nincs hangom... Ma ismét hallom azt a hangot. Ismét szól az a hang... "

( BTS - Singularity )

Lehet túl sok vizet használtam el az esti fürdésemhez, de annyira elgondolkodtam, hogy képtelen voltam kiszállni a kádból és felöltözni. Jin hálából - az erszénymókusok miatt - hazahozott, miután Jiminnel visszaértünk a dormjukba. Maradtam volna ugyan, de valamiért elment a kedvem a szórakozástól. Legfőképp egyedül akartam lenni, hogy kicsit gondolkodhassak. Jimin... Mit kellene tennem ?

" - Hogy fel kéne adnom... - jött az egyértelmű válasz a fiútól, amit hallva azonnal felé kaptam a fejemet és döbbenten nyitottam résnyire ajkaimat. - Ne értsd félre - kapott észbe azonnal és állam alá nyúlva becsukta a számat. - Csak olykor elgondolkozom ezen. Hogy milyen lenne abbahagyni, úgy élni a továbbiakban, hogy foglalkozhatok a körülöttem lévőkkel, hogy nem kell állandóan azt tettetnem, hogy minden rendben, csakhogy a rajongóink ne aggódjanak. Tudod jól mennyire szeretem őket, de mostanában ahogy egyre több army lesz, úgy jönnek elő az utálkozók is. Eddig is voltak, de mostanában már kezdenek nagyon az agyamra menni. Kétségbeesem, ha elrontok valamit gyakorlás közben az egyik koreográfiánkban, valamint, ha elcsuklik a hangom vagy rontok a szövegen. Úgy érzem mintha egyre jobban szorítanának be engem és kényszerítenének, hogy ne hibázzak. Egyébként sem szeretek, de így, hogy ennyi ember figyel, szinte stresszként élek meg minden fellépést. Csak azért, mert még mindig nem vagyok elég profi - sóhajtott fel és ez a hang olyan mélyről jövő volt, hogy felállt minden szőr a hátamon. Ahogy figyeltem szomorú arcát, legszívesebben mondtam volna valami bíztatót neki, de nem voltam benne biztos, hogy mi is lenne a legmegfelelőbb. Jimin senkinek sem akart hinni, akkor nekem miért tette volna ? Hiába vidítottam volna fel pár órácskára, utána ismét magába zuhant volna, ahogy egyedül marad a gondolataival együtt. Ugyan ilyenkor mindig képes voltam mondani neki valamit, de valamiért abban a pillanatban képtelen voltam megszólalni. Mert tudtam jól, hogy hiábavaló lenne. Mert én is küzdöttem saját magam ellen.

- Mochi... - nyitottam szólásra számat, de ő azonnal megrázta a fejét és halványan elmosolyodott.

- Nem kell semmit sem mondanod. Tudom, mit akarsz, ismerlek. Viszont hiába beszélnél a fejemhez, félek, nem sokat hinnék el belőle - vallotta be, így hát egyetlen dolgot tudtam csak tenni, ami ebben az esetben talán egy kicsit jobb kedvre deríthette. Elléptem mellőle és megálltam mögötte, majd karjaimat összekulcsoltam dereka körül és hátának döntve homlokomat szorítottam erősen magamhoz. - Hm... Valóban jobb érzés, ha így ölelsz meg - suttogta maga elé, mire csak belemosolyogtam a kabátjába és mélyet lélegezve illatából, lassan lehunytam a szememet. Kérlek ne árts magadnak... "

Most, hogy valóban rendben lesz e a továbbiakban, azt nem tudtam. Igazából végig csak azon pörgött az agyam, hogy miként segíthetnék rajta. Bőven volt mit megköszönnöm nekik. Hisz mégiscsak rávettek, hogy ismét éljek. Hogy ne adjam fel. Most rajtam volt a sor, hogy ezt elérjem náluk. Jelen esetben Jiminnél.

- Menni fog - léptem ki a fürdőből, majd majdnem szívinfarktust kaptam, ugyanis a kanapéról megszólalt valaki.

- Mi fog menni ? A táncolás ? Mert ahhoz még elég sok gyakorlás kellene... - szólt hozzám Mingyu, mire szememet lehunyva fújtam ki egy mélyről jövő sóhajt és csak azért is leültem mellé. A fiú felvont szemöldökkel pillantott felém telefonjából, amivel nem is foglalkozva nyúltam én is az asztalon heverő mobilomért és vettem a kezembe. - Miben mesterkedsz már megint ? - sóhajtott fel és félig felém fordulva figyelte, ahogy sebesen nyomkodtam a betűket, hogy küldjek egy üzenetet Jiminnek. - Oh, szóval most nem is fogsz hozzám szólni ? Ez tetszik. Nem akarod a további években is ezt a megoldást választani ?