You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 14 ~

" Természetesen akarom élni az életemet, a koromnak megfelelően! A fiatal szárnyaimmal akarok repülni, ezért kitárom a szárnyaimat. "

( Stray Kids - Young Wings ) 

- Jimin, mond, hogy hazudsz - lábadt könnybe a szemem egy pillanat alatt, mikor sikerült magamhoz térnem a döbbenetből. - Kérlek...

- Bárcsak hazudnék, de sajnos igaz - válaszolta szomorúan. Számat beharapva néztem az ég felé, hogy megakadályozzam a könnyeim kibuggyanását, majd egy reszketeg lélegzetvétel kíséretében kézfejemmel megtöröltem a szememet.

- De várj, akkor Jin... Mi van vele ? - estem azonnal pánikba, hisz egy ilyen dolog nagyon rossza hatással lehetett rá.

- Ugyanazt csinálja, mint fél éve... Próbál erősnek tűnni - sóhajtott fel Mochi gondterhelten.

- Valamit tenni kell érte, nem válhat olyanná, mint fél éve...

- Nyugalom YeJin, most nincs egyedül. Mi is azon gondolkozunk, hogy miképp segíthetnénk neki azon kívül, hogy most egy kicsit magára hagyjuk. - magyarázta Jimin és amiatt, amit mondott egy mosoly költözött ajkaimra és fejemet rázva indultam el vissza a dormunkhoz.

- Mit is hittem ? Már jobban vagytok, nem igaz ?

- Hát persze - nevetett fel, habár annyira nem éreztem igazinak a hangját. Ez pedig újabb kérdőjelet idézett a fejemben.

- Mochi... Minden rendben ? Mármint veled - tettem azonnal hozzá, nehogy megint elkezdje magyarázni Jin állapotát. Én most rá voltam kíváncsi, hisz olyan fura volt a hangja. Megijesztett.

- Velem ? - lepődött meg azonnal nem számítva erre a kérdésre. Mintha csak azt hitte volna, hogy nem veszem észre. Viszont elég időt töltöttem velük a rosszabb időszakukban, hogy tudjam, ha baj volt. - Jól vagyok, bár kicsit fáradt - vallotta be és mivel olyan őszintének tűnt, inkább nem is zaklattam tovább ezzel a dologgal. Így is miattam volt még fönt, ezért kicsit rosszul is éreztem magamat miatta. Bár számomra kis megnyugvás volt, hogy tisztában voltam a dolgokkal és segíthettem. Hisz annyi mindennel tartoztam neki. Ahhoz, hogy mindent visszafizessek, egy élet sem lenne elég.

- Figyelj, most hagylak aludni, de ígérd meg, hogy hívtok a következő Főnix hadműveletes megbeszélésre - magyaráztam úgy, akár egy öt éves kislány, aki nagyon el akart menni egy pizsipartira a kis barátnőihez, ez pedig Jiminnek is feltűnt, ugyanis nevetve mondta, hogy persze, ezzel megnyugtatva kis szívemet. - Akkor.... Jó éjt Mochi - mosolyodtam el, miközben visszaérkezve a házunkhoz betoltam az üvegajtót.

- Jó éjt YeJin - válaszolta ásítva és így olyan aranyossá vált a hangja, hogy kedvem lett volna megölelgetni, de aztán rájöttem, hogy egy telefon választott el minket egymástól és hogy mostantól, mivel az én életem is fel fog gyorsulni, így sokkal kevesebbszer találkozhatunk. Nem hogy megölelni, valószínűleg beszélni se lesz vele sok időm. Ettől pedig mindennél jobban tartottam, mert visszahozta a múltbéli emlékeket, amikor olyan magányos voltam.

Fészkelődtem éjszaka egy ideig az emeletes ágyon, mire elnyomott az álom. Az alsó ágyról nem hallottam semmit, így úgy gondoltam Ji már biztos hamarabb elaludt. Aztán másnap kora reggel - én igazából a hat órát még hajnalnak hívtam, de a többiek szerint elég hiányos a tudásom, hogyha ezt gondolom - rájöttünk, hogy egyik tagunk nem igazán bírt idegen helyen aludni.

- Biztos ne próbáljak meg kávét csinálni ? - kérdezte Kyung a használati utasítását nézve a kávégépnek. Én nem igazán voltam otthon a konyhában, mindent recept alapján csináltam, egyedül nem sokra voltam képes. Ugyanígy voltam a konyhai gépekkel is, muszáj volt a használati utasítását elolvasnom, hogy kezeljem őket. Ji azt mondta, hogy nekik ilyen gépük nem volt otthon - amit én mondjuk tudtam, hisz emlékeztem milyen szegény családból is jött. Ráadásul volt két kistestvére is. Mellettük nem igen engedhették meg maguknak ezt a kis luxust. Kyungról kezdtem sejteni, hogy eléggé befolyásos családból való, hisz nagyon kevés dologhoz értett. Több mindennek a használatát mi magyaráztuk el neki. Mingyu pedig szimplán nem akart nekünk segíteni, inkább elvonult öltözni.