You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 24 ~

" Miért olyan bosszantó ? Egy kis féltékenység. Ahogy másra nézel és nem rám. Féltékenység. Ne beszélj másról, csakis rólam. Fejezd be. " 

( Monsta X - Jealousy )

Semmi pénzért sem engedtem volna, hogy Jimin hazakísérjen, így szépen megvártam, amíg fog magának egy taxit, majd én is elindultam a dormunkhoz. Útközben fel-fel rémlett előttem Jimin arca. Úgy nézett ki, mintha vagy tíz évet öregedett volna. Ráadásul a keze... Gondoltam, hogy mennyibe is fog kerülni a tükör kicserélése. Kíváncsi lettem volna mit mond. Véletlenül neki esett ? Aish...

- Szerinted jól kezeltem a helyzetet ? - néztem Yuri felé, aki ezidáig ugyan nem merte mutatni, de eléggé aggódva követett. Ráadásul azzal, hogy állandóan gondterhelten sóhajtoztam, csak méginkább aggasztottam.

- Jól, bár nem tudom Jimin valóban jobban lesz e... Ezen sajnos csak ő tud segíteni - magyarázta és bár tiltakozhattam volna, de tudtam, hogy igaza van. Hittem Mochi szavaiban, de ettől függetlenül ugyanúgy aggódtam érte. Mert nem egyszer volt, hogy megszegte az ígéretét. Illet hozzá a szólószáma...

- Tudom, de bárcsak hallgatna a körülötte lévőkre - magyaráztam kicsit mérgesen, mire Yuri csak elmosolyodott és lassan bólintott.

Benyitottam a lakásba és halkan levettem a cuccaimat, bár erősen kételkedtem benne, hogy ilyenkor bárki kint lenne. Viszont legnagyobb meglepetésemre Mingyu ült a kanapén előre dőlt fejjel, miközben az előtte lévő asztalon heverő laptopon ment egy film. Ahogy közelebb sétáltam hozzá, úgy vettem észre, hogy a fiú elaludt. Sóhajtva csípőre raktam a kezemet, majd lecsuktam a laptop tetejét és kerestem Mingyunak egy takarót. Elgondolkozva néztem, ahogy alszik és gondolva, hogy ez a pozíció nem fog jót tenni a nyakának, óvatosan ledöntöttem a kanapéra. Szerencsére nem ébredt fel, valószínűleg túl fáradt volt ahhoz, így rá tudtam rakni a takarót és meg tudtam igazítani a feje alatt lévő párnát anélkül, hogy reagált volna rá. Olyan nyugodtnak tűnt így alvás közben, hogy szinte elfeledtette velem a morcos és ideges énjét. Vajon mennyivel volt másabb ember, mikor még a nővére élt ? Szomorúan vetettem még egy utolsó pillantást kisimult arcára, majd már álltam volna fel, csakhogy hirtelen megszólalt. Viszont azonnal tudtam, hogy csak álmában beszél, mikor megértettem mit is mondott.

- Yuri... Yuri... Gyere vissza... Yuri... - suttogta, miközben egy apró grimaszba torzult az arca. Fel kéne keltenem ? Számat harapdosva néztem körbe, hátha meglátom a szellemlányt, de úgy tűnt, hogy elment valahova és hiába hívogattam nem is jött elő. Attól viszont féltem, hogy felébresszem a fiút, hisz ki tudja miket vágott volna a fejemhez, így reménykedve, hogy hamarosan véget ér az álma, felálltam. De ismét megszólalt és szavai megállásra késztettek. - Ne... Kyung... YeonJi... YeJin ! - kezdett el mocorogni, majd felkiáltva nyitotta ki azonnal szemeit és ült fel a kanapén. Esélyem se volt elbújni, így tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy arcát kezeibe temette és egyre emelkedő és süllyedő mellkasát próbálta lenyugtatni. Nem tudtam min lepődjek meg jobban, hogy velünk álmodott vagy hogy most először hallottam a nevemet a szájából. Ahogy elnéztem, biztos, hogy rémálma volt velünk. Viszont annyira aggódónak tűnt a hangja, hogy el se tudtam hinni. Soha nem láttam még ilyen állapotban a fiút. Megsajnáltam, hiszen régebben nekem is rengeteg rémálmom volt, így tudtam milyen érzés ilyen állapotban felébredni. Szó nélkül hátat fordítottam neki és a konyhába lépve felkapcsoltam a villanyt, mire feltehetőleg végre észrevett, de nem szólt semmit se. Én pedig nem néztem felé, csak nyugodtan felforraltam egy kis vizet és a teafilterek közül kiválasztottam azt, ami a legjobb hatással lehet ilyenkor valakire. A kórházban is mindig meleg teát adtak nekem, ami legalább egy kicsit, de meg tudott nyugtatni.