Why So Complicated?

9.

[Yoongi POV]
-Jung Hoseok!-szólították Hobit röntgen után a rendelőbe. Jól elvoltunk a kórházban, beszélgettünk, de nagyon rossz kedve volt, és erről nem volt hajlandó egy szót sem mondani, pedig többször próbálkoztam.
-Rendesen eltört az ujjad.-szólalt meg az orvos, mire összeszorítottam a számat. Csak műtétet ne! Csak műtétet ne!
-Szerencsére műtét nem szükséges.-ahh. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Még jó, hogy legalább jobb kezes! Így sokkal kevesebb időre esik majd ki a munkából.
-A gipszelőbe kell menni, a folyosó végén balra. 2 vagy 3 napig egyáltalán semmit nem csinálhatsz vele, a nyakadba kötöd és nem lógatod függőlegesen. Most június 7-e van...akkor 18-án várunk vissza!-kapta Hoseok az utasításokat, majd a doki lepecsételte az ambuláns lapot és távozhattunk.
-Na, ezért nem akartam eljönni.-biggyesztette le a száját. Eléggé megsajnáltam.
-Mert, jobb lett volna ha így hagyod, és egy rossz mozdulattal műtét lett volna belőle?-kérdeztem.
-Hát, nem. De 2-3 nap? Még csak most kerültem hozzátok! Mit fog Woojung szólni, ha ezt megtudja?
-Boss nem kőszívű, csak szigorú. Én a lábamat törtem el 2 éve, és fel sem kelhettem másfél hónapig. Egy rossz szava nem volt, és hűségesen gondoskodott rólam. Szóval semmi gáz.-nyugtattam. Eközben odaéertünk a gipszelőhöz, ahol Hobi gyorsan végzett, majd hazafelé vette az irányt, én pedig vissza a szalonba.

[Hoseok POV]
Féltem hazamenni. Nem tudtam, hogy Miwon otthon lesz-e, és ha igen, akkor hogy fogadja majd az eseményeket. Amit egyébként ő csinált. Még sosem kaptam többet tőle egy-két pofonnál vagy nyaklevesnél. De most eltörte az ujjam, és ezzel nagyon megijesztett. Fogalmam sem volt, hogy fogok a szemébe nézni, ideges voltam, szomorú meg csalódott. De úgy éreztem, mégegyszer meg kell próbálnom beszélni vele, ha sikerül, ha nem.
- Hahó! Van itthon valaki?-nyitottam be a házba.
-Igen, szia kicsim!-hangzott a válasz. Abból ítélve valószínűleg nem is sejtette, hogy mit művelt.
-Milyen napod...mi történt a kezeddel?-hökkent meg hirtelen. Jól gondoltam.
-Figyelj, Miwon...muszáj váltanunk pár szót. Ülj le a kanapéra, légyszi.-kezdtem sóhajtva.
-Jó...de miről? Mit csináltam?-aggodalom tükröződött az arcán, majd helyet foglalt, ahogy kértem.
-Ezt.-mutattam a gipszemre. Elkerekedett a szeme.-Tudod...hogy sokszor próbáltuk már ezt megbeszélni. Ha nem értünk egyet, pofozkodsz vagy nyakon vágsz, de ez most más. Amikor tegnap az öklömet teljes erődből összeszorítva a kanapénak nyomtál, eltörted az ujjam. Ez így nagyon nincs rendben. Kezdek félni tőled, ami biztos, hogy nem jó útra vezet. Szépen kérlek, hagyd ezt abba, és fogadd el néha, ha valami nem úgy van, ahogy te szeretnéd.
Teljesen összezavarodva, lehajtott fejjel hallgatta a mondataimat. Hosszabb időbe telt, mire megszólalt. És egyáltalán nem azt mondta, amire számítottam.
-Nem...nem. Ez biztosan nem igaz. Én sosem tennék ilyet! Mi az, hogy pofozkodok, meg hogy miattam van gipszben a kezed?! Szerinted aki szeret valakit, az ilyet csinál vele? Kizárt.-elcsuklott a hangja, és számomra nagyon régen látott módon könnyek gyűltek a szemébe. -Én...én...nem éhn volthamm!-sírt, majd felpattant és a szobája felé vette az irányt. Totál lesokkolódva ott maradtam, de nem mozdultam, csak előre bambulva néztem, miközben egyetlen egy gondolat járt a fejemben: hogy itt valami nagyon nagy gáz van.