Why So Complicated?

7.

[Hoseok POV]
-Hobi! Hobi! Bébi!-hallottam a becézgetésemet, mire álmosan nyitogattam a szemem. Elaludtam TV-zés közben, és Miwon próbált engem felébreszteni. A felsője nem volt rajta. Jaj, ne! Csak nem lefeküdni akar? Ehhez most tényleg nincs kedvem! Ahhj, bárcsak néha megértené.
-Ennyire fárasztó napod volt?-kérdezte mosolyogva.
-Igen, nagyon.-nyomatékosítottam, hátha elérek vele valamit.
-Akkor ideje felpörgetnünk az eseményeket!-hát, ez nem jött össze. Normál esetben meg sem próbáltam volna veszekedni vele, de annyira fáradt voltam, hogy nem vágytam másra, mint egy délutáni kiadós fetrengésre.
-Légyszi, hagy pihenjek ma egy kicsit! Kimerültem.
-Jót fog tenni egy kis mocskoskodás, hidd el.-győzködött.
-Hány óra van?-kérdeztem.
-9. Eleget aludtál már. Mostmár mindig így fog menni, hogy elfáradsz aztán semmi?-a francba. Máris ideges. Most mit tegyek? Bevetettem az utolsó próbálkozásomat is, de nem kellett volna.
-Figyelj, drágám, nincs kedvem. Holnap betótoljuk!
-Na, persze.-pattant fel, aztan a vállamnál fogva felültetett. Dühösen a szemembe nézett, majd az arcomon csattant a keze, és az ujjaimat teljes erejével ökölbe szorítva mindkét karomat a kanapétámlához nyomta. -Itt az van, amit én mondok, és amit én akarok. Kívánlak, és akkor tudod, mi lesz? Addig döngetlek, amíg beléd nem élvezek.-fröcsögte, és még egy utolsót szorított az öklömön. A bal hüvelykujjam reccsent egyet, mire fájdalmasan felnyögtem, és férfi létemre könnyek szöktek a szemembe. Miwon hátralökött, és megfosztott a ruháimtól. Azon az estén nem az volt az utolsó szenvedéssel teli hangom.

Sziasztok! Tudom, ez egy nagyon rövid rész lett, de úgy éreztem, itt kell vége lennie. A következők ennél már mind hosszabbak lesznek:) további szép napot!