Taken [Liam Payne] BEFEJEZETT

Taken

Prológus

- Megkérjük a Londoni járat utasait fáradjanak a 4-es beszálló kapuhoz. - hangzott az utasítás a párizsi reptéren. Megfogtam a kis kézi poggyászomat és felálltam a helyemről. Elindultam a nekem megfelelő beszállókapuhoz. A légi utas kísérő kedvesen a helyemre vezetett ahol az időmet fogom tölteni legalább 4 órán keresztül.
Mért pont London?
A szüleim tavaly meghaltak egy balesetben. Nagyon megrázott a dolog és mivel nem vagyok még nagykorú egyenesen az árvaházba kerültem. A szüleimnek nem voltak testvérei így rokonom se sok volt, akikhez mehettem volna. Az árvaházban nem beszéltem senkivel szobatársam sem volt. De nem voltam ott sokáig 3 hónappal később megjelent egy angol házaspár. És engem fogadtak örökbe. Nem értem mit kerestek angolok Francia országba, és hogy mért pont engem akarnak. De nem ellenkeztem nagyon kedvesek és bár tudok angolul valamennyire még én is tudtam, hogy nehéz lesz megértenünk egymást az akcentusuk miatt. 1 hét alatt lezajlott az adoptálás és most itt ülök várva arra, hogy felszálljon a gép.

Volt alkalmam beszélni az örökbefogadóimmal Karen egy szeretetteljes nő nagyon aranyos volt, amikor megismerkedtünk csak úgy, mint a férje. Elvileg, amikor leszállok ők fognak várni a reptéren. Hálás vagyok nekik, azért mert még soha nem voltam Londonban sőt. Francia országon kívül nem is voltam sehol. Ott születtem ott éltem 17 évig és most el kell búcsúznom tőle talán örökre. Meg volt mindenem sosem panaszkodtam bár barátaim nem voltak én jól elvoltam.

Mért nem voltak barátaim?

Ez nagyon egyszerű, akik közeledtek elém azok mind csak a pénz miatt tették. Ezért lettem magántanuló. Sosem panaszkodtam és nagyon szerettem a szüleimet. Azóta nem sokat beszélek, csak amikor tényleg muszáj, és úgy érzem, nagyon rá leszek kényszerülve az ezt következő időkben.

A szemeimet lecsuktam és próbáltam kizárni a hasamban lévő gombócot. Ez volt az első repülésem. Talán nem is attól van, hanem az új családom miatt. Nem tudtam mi lesz velem Londonban. Nem tudtam merre visz az élet. Csak egy lány voltam, Zoé Marceau a nagyvilágban, aki elveszítette a szüleit és kétségbe esetten keresi a boldogságot.

Semmit sem láttam csak rengeteg embert előttem miután leszálltunk a gépről. Hogy fogom őket megtalálni? Egy erős ütést éreztem hátulról és már el is terültem a földön.

- Úristen ne haragudj. - mondta egy mély brit, kétségbeesett hang. Két erős kart éreztem a derekam körül mire a szemeim elkerekedtek. Az idegen a talpaimra állított majd szembe fordított magával. Mikor megfordultam egy aggódó barna kiskutya szempár fürkészett. A kezei még mindig a derekam körül voltak. - Jól vagy? - nézett még mindig a szemembe. Megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon.  - Érted, ami mondok? - kérdezte kicsit mosolyogva. A fekete bőrdzsekije alá egy fehér pólót vett fel. A lábát farmerbe bujtatta és egy barna csizmába, ami bele volt gyűrve a nadrágja. A fején egy fekete sapka volt. Az arca borostás volt, amitől öregebbnek tűnt, de kifejezetten jól állt neki.

Bólintottam.

- Ne haragudj, hogy fellöktelek, nem volt szándékos.- A fejemet ráztam, hogy semmi baj.

- Mennem kell. Még egyszer ne haragudj. - mondta majd eltűnt a tömegben. Csak pislogtam utána. Ez is jól kezdődik. Egy helyes pasi fellök, amikor még szinte meg sem érkeztem és most mehetek a csomagomért.

Fél órán keresztül vártam a csomagomra már szinte mindenki megkapta, amikor az enyém jött. Lekaptam a futószalagról majd elindultam a reptér előcsarnokába, ami hatalmas volt. Nem véletlenül London. Végig fürkésztem a szememmel a hatalmas teret, amikor kiszúrtam Karent integetni egy hatalmas mosollyal az arcán. Mellette megláttam a férjét szintén mosolyogni.  Egy mosollyal az arcomon indultam el hozzájuk. Mikor odaértem mind a ketten megöleltek, amit egy kicsit furcsálltam, de azért vissza öleltem.

- Milyen volt az utad kincsem? - kérdezte Karen miután elengedtek.

- Jó. - válaszoltam röviden. Nem voltam biztos az angoltudásomban, de most ez is megtette.

- Örülök neki. - mosolygott Karen.

Megláttam a mögöttük a válluk felett átnézve az idegent, aki fellökött. Telefonált. Mosolygott. Kifejezetten jól állt neki.
Miután letette elkezdett felém közeledni, míg a telefonját nyomkodta. Megijedtem azt hittem rajta kapott, ahogy őt bámulom. De nem megállt Karenék mellet észre sem véve engem.

- Anya, ma átjönne pár barátom, ha nem baj. - mondta, míg még mindig el volt merülve a telefonjába. Na, várjunk csak ANYA?!

- Liam tedd el a telefonodat, amikor társaságba vagy. Megérkezett a húgod. - szidta le Karen. Liam felkapta a fejét majd egy gúnyos arckifejezéssel felém fordult. De amikor észrevette, hogy én vagyok a szemei elkerekedtek. Csak úgy, mint nekem. Csak is én lehet az, akinek megtetszik a mostoha testvére. Liam egy perc alatt lerázta magáról a döbbenetet majd újra felvette a gúnyos arc kifejezését.

- Te? - kérdezte lenézően mire lehajtottam a fejemet és teljesen elpirultam nem is tudom miért. Mi rosszat tettem?