Taken [Liam Payne] BEFEJEZETT

8.rész

Órákig kóvályogtam London utcáin. A lábaim fájtak a fejem szédült fáztam és éhes voltam, de nem akartam vissza menni. Nem akartam, hogy megint balhé legyen miattam. Miattam... Egy szánalmas kis árva miatt, aki mindenkinek az életét felforgatja. A telefonom kikapcsoltam nem akartam, hogy megtaláljanak. Őszintén még én sem tudtam hol vagyok. A nap kezdett nyugovóra térne szürkeséget teremtve az utcákon ahol sorra kapcsoltak fel a lámpák a tisztán látás reményében. Fel kéne hívnom valakit, hogy tudják élek. Akár haza is mehetnék taxival, de az túl gyors lenne. A kezeimet kereszteztem a mellkasomon egy kis melegséget teremtve kihűlt testemben, de nem sokat segített. Lehajtott fejjel szeltem a forgalmas utcákat szlalomozva az emberek között.

Ideje hazamenni. Sóhajtottam.

Hova haza?

Egyértelmű, hogy nem itt van a helyem. Nem tartozom ide. Amint vége lesz, a sulinak visszamegyek Párizsba valami egyetemre, hogy kezdjek valamit az életemmel.

A telefonomat bekapcsoltam, hogy valahogy hazataláljak, de amint bekapcsoltam az elkezdett csörögni. Nem más hívott, mint Liam. Addig úgysem fog békén hagyni. Lassan elhúztam az ujjam a kijelzőn majd a fülemhez emeltem a telefont.

- Igen? - szóltam bele halkan.

- Zoe! Hol vagy?! Azonnal érted megyek.

- Nem tudom, hol vagyok. - mondtam halkan. - Rendben leszek Liam. - suttogtam majd még mielőtt mondhatott volna valamit kinyomtam a telefont. Nem akartam Liam közelébe menni. Először leordított aztán nekiment Luke-nak.

Nagy kóválygásomba a Temze folyó partján találtam magam. A másik oldalon szembe velem volt a nagy óriáskerék, amit annyiszor megakartam nézni, de nem ilyen körülmények között.

A telefonom újra megszólalt ám ezúttal Abby neve villant fel a kijelzőn. Felvettem a telefont majd a fülemhez tettem.

- Igen? - a hangszínem mit sem változott az előbbi hívás óta.

- Zoe hol a francban vagy?! - szólt bele Abby.

- Add oda Luke-nak a telefont kérlek. - könyörögtem. Beszédet hallottam a vonal túlsó végéről. Majd Luke szólt bele.

- Itt vagyok szerelmem. - mondta gyengéden.

- Luke. - sírtam. - Jól vagy? Ne haragudj rám.

- Jól vagyok Zoe.

- Gyere, értem kérlek. - suttogtam halkan.

- Hol vagy? - kérdezte.

- É-én nem tudom. - mondtam kétségbeesetten.

- Semmi baj, nyugodj meg. Mit látsz? - kérdezte.

- Az óriáskereket. A folyó túloldalán. - mondtam.

- Maradj ott ahol vagy. - mondta. - Mindjárt ott vagyok. - és letette.

Lassan a korláthoz sétáltam majd lenéztem az alattam vonuló vízbe. Vajon hiányoznék valakinek, ha meghalnék? Szerintem nem. Legalább a szüleimmel lehetnék.

Luke nem viccelt, amikor azt mondta, hogy mindjárt itt van. Mikor oldalra pillantottam megláttam őt. A szája fel volt repedve a száj piercingje már nem volt a szájában. A szemöldöke felszakadt és volt egy lila folt a szeme alatt. A lélegzetem is elakadt, ahogy feltérképeztem a gyönyörű arcát, amit most sebek csúnyítottak. A szemeim megteltek könnyel.

- Ne sírj. - mondta majd megölelt és én már sírtam is. - Zoe. Semmi baj. - simított végig a fejemen.

- Ez mind miattam van. - zokogtam.