Káoszelmélet

10. fejezet: 1992. július 12.

A pokol legforróbb bugyrai azok számára vannak fenntartva, akik erkölcsi válság idején közömbösek maradnak. 

 John F. Kennedy

  Mire Draco visszaért, teljesen eláztatta a nyári eső, ő pedig fülig érő szájjal vigyorgott. Dobby, a házimanó, az ajtóban várta, és a fiú teleszkópját meg csillagtérképekkel teli könyvét tartotta.

– Draco gazdámnak eredményes estéje volt? – kérdezte, és kiszórt egy gyors bűbájt, ami egy halk csattanó hang és egy kis mágikus csillámlás kíséretében megszárította Dracót.

– Rendkívül eredményes, köszönöm, Dobby – felelte ő. A szárító bűbájoktól mindig borzas lett a haja, így két kezével simította vissza a fejére. – Az új, megbűvölt lencsék, amiket Piton professzor adott nekem a születésnapomra, tökéletesen működtek. Látnod kellene a Lófej-ködöt infravörös fényben. Lélegzetelállító.

– Dobby örül, Draco gazdám – mondta a manó széles, féloldalas mosolyával. De a mosoly eltűnt, hamarabb, mint szokott, ő pedig lefelé bámult bütykös lábára.

Amikor Draco elkezdte a tanulmányait a Holmes-i deduktív érvelésről, főleg Dobbyn gyakorolt, mert a manó olyan fantasztikusan könnyű célpont volt. A házimanó fizikailag képtelen volt elrejteni az érzelmeit. És ebből fakadóan, miközben Draco megfigyelte őt, a fiú nehézség nélkül meg tudta állapítani, hogy...

– Valami baj van – mondta Draco.

Dobby jó néhány hosszú másodpercig nem válaszolt. Csontos keze remegni kezdett.

– Valami nagy baj van – folytatta a fiú, és összevonta a szemöldökét.

A remegés egyre rosszabbodott, mígnem Dobby váratlanul eldobta a teleszkópot meg a csillagtérképes könyvet, rávetette magát a porcelánnal teli vitrinre, és elkezdte erőteljesen beleverni a fejét.

– Ó, az ég... Dobby! Dobby, elég, azt parancsolom, hogy hagyd abba!

Dobby megállt, de már addigra jó néhány ütést beszerzett, és imbolygott a helyén.

Draco gyűlölte ezt a megfélemlítésen alapuló kultúrát, amit az apja oltott a házimanókba. Mindig is arra gondolt, hogy ha majd egyszer megkapja az örökségét, azon fog dolgozni, hogy begyógyítsa a lelki sebeket, amiket az apja okozott nekik.

– Elfelejtetted a szabályomat, Dobby – mondta Draco. – Semmi büntetés a jelenlétemben.

– Dobby sajnálja – válaszolta a manó; a hangja még remegett a korábbi durva tett miatt.

Draco felemelte a könyvet és a teleszkópot, aztán lehajolt Dobbyhoz.

– Miért nem mondod el, mi a baj? Egyértelmű, hogy el akarod. Talán segíthetek.

Dobby tágra nyílt, zöld szemmel és remegő ajkakkal nézett fel Dracóra. Tördelni kezdte a kezét.

– Nekem bármit elmondhatsz, Dobby – mondta Draco. – Tudod, hogy nem vagyok olyan, mint az apám.

– Dobby tudja. – Továbbra is tördelte a kezét, bár a mozdulat már nem volt olyan eszeveszett. – Dobby – (egy pillanatig habozott) – hallott dolgokat.

– Miféle dolgokat?

– Dolgokat, amik Lucius gazda dolgozószobájából hallatszottak ki – felelte Dobby immár suttogva. – Félelmetes dolgokat, amiket félelmetes hangok mondtak. A hangok kígyókról, kamrákról, halálról és... és Harry Potterrről beszéltek.

Draco azonnal összerakta a többit, noha azt kívánta, bár ne tette volna. A torka hirtelen kiszáradt, a gyomrában pedig hidegség keletkezett, ami az erein át terjedni kezdett a testében.

– Harry Potter mentett meg mindannyiunkat – suttogta Dobby, és sürgetően megragadta Draco csuklóját. – Ha elmegy a Roxfortba, veszélyben lesz!

Draco nem válaszolt. Rosszul volt, méghozzá fizikailag, mintha mindjárt el akarná hányni magát. De biztosra kellett mennie. Teljesen biztosra kellett mennie.

– Dobby – mondta –, hány hangot hallottál?

– Dobby kettőt hallott, Draco gazdám.

– Az apámét, és...?

Dobby egész teste megborzongott az emléktől, a remény pedig kihunyt.

Draco természetesen még sosem kérdezett rá, apja pedig soha nem mondott el magától semmi információt, de a történet mindig is jelen volt a fiú tudatának hátsó részében, és a Malfoy-ház történelmébe vésve.

Azt gondolta – az első háború után – de most? Még mindig? Mindazok után?

Draco úgy érezte, nem bírja tovább megtartani a saját súlyát, és összerogyott a folyosó falának tövében, a teleszkópját és a könyvét pedig kiejtette a kezéből. Annyi év óta először, az elméjében gondosan felépített rendszer káosszá változott. Ezer gondolat közé került, amik ezer irányba rángatták. Mit jelent ez a varázsvilág számára? A családja számára? Az ő számára? Mit tegyen most? És hogy a jó égbe kellene neki megvédenie Harryt?

– A hangok azt mondták, hogy egy kamrát kell kinyitni, és az ősi erejét kiengedni belőle; egy olyan erőt, ami majd megtisztítja az iskolát az arra méltatlanoktól – suttogta Dobby. Hátra nézett egyik válla fölött, majd a másik fölött is, hogy megbizonyosodjon, nincs-e más is a folyosón. – Dobbynak figyelmeztetnie kell Harry Pottert a veszélyre, Harry Potternek nem szabad a Roxfortba mennie...

– Nem – mondta Draco, és lehunyta a szemét. – Nem, Dobby, ne csináld. Majd én intézkedem.

Érezte a gyanakvást Dobby tekintetében, ami úgy égette a bőrét, mint a tűz.

– Mit szándékozik tenni, Draco gazdám?

– Ó, tudod – felelte olyan könnyedséggel, ami meghazudtolta a dörömbölő szívét –, valami iszonyúan agyafúrt és briliáns dolgot, ami a furfangos, a váratlan és a hatékony tökéletes kombinációja lesz.

Azt kívánta, bárcsak eszébe jutna bármiféle ötlet. Bárcsak ne lennének a gondolatai olyan rettenetesen szétszórva. Bárcsak képes lenne gondolkodni. Miért nem tud egyszerűen csak gondolkodni?

– Draco gazdámnak meg kell védenie Harry Pottert – mondta Dobby sürgetően.

– Tudom, Dobby, tudom.

– Harry Potter mentett meg mindannyiunkat, még a házimanókat is!

Draco felnevetett, de nem volt a nevetésében sem humor, sem energia.

Nem tudta, mit tegyen, de azt igen, hogy nem maradhat tétlen. Erkölcsi kötelesség hárul rá, amit nem hagyhat figyelmen kívül.

A legjobb és egyetlen barátjának védelemre van szüksége. A Roxfortnak meg figyelmeztetésre.

Draco keze remegett a térdén. Behajlította az ujjait, és mélyet lélegzett. Rettegett, de most nem volt idő a félelemre.

Több információra van szüksége. Menekülési tervre. Felszerelésre.

Nincs többé biztonságban a saját otthonában.