Káoszelmélet

47. fejezet: 1995. július 10.

Soha, soha, soha ne hidd, hogy a háború sima és könnyű lesz, vagy hogy akárki, aki erre a különös útra indul, felmérheti az áradatokat és hurrikánokat, amikkel majd találkozik.

  Winston Churchill  

  Amikor Draco előbukkant a fürdőszobájából egy derekán megkötött, hosszú, zöld köntösben, elsőként Lyra bölcsője fölé hajoló apját pillantotta meg.

Dracónak háttal állt, a válla enyhén remegett. Draco egy pillanatig habozott, majd megköszörülte a torkát.

Az apja megfordult. A szeme vörös volt, a haja ápolatlan. Kész roncsnak tűnt, Draco pedig nem érzett semmit.

– Úgy hallottam, a Nagyúr eltávolította az emléktörlő bűbájt – kezdte.

Az apja nem válaszolt. Csak bámulta Dracót, amint az a tükörhöz lépett és a karján lógó törölközőjével erőteljesen dörgölni kezdte a haját.

– Nem igazán volt lehetőségem, hogy megkérdezzelek – folytatta Draco –, de már elneveztem Lyrának.

Az apja még mindig nem válaszolt. Draco látta a tükörből, amint rámered, miközben ő fésülni kezdte még mindig nedves haját. Arckifejezése kifürkészhetetlen volt, testbeszéde csupa ellentmondás. Az arca szívfájdalomról, ökölbe szorult keze haragról, válla szomorúságról árulkodott.

– Akár ki is mondhatnád, mi jár a fejedben, apám – mondta Draco. – Nem lesz könnyebb, ha megtartod magadnak.

Egy pillanatnyi csönd állt be kettejük közt. Lucius láthatóan hezitált, de amikor Draco letette a fésűt, odalépett hozzá, és a karjába zárta őt.

Azt mondani, hogy Draco meglepődött, enyhe kifejezés lenne; valósággal megdöbbent. Ez nem szerepelt azok közt a lehetséges reakciók közt, amikre készült.

– Draco – suttogta a hajába az apja, miközben szorosan átölelte, és Merlinre, annyira idegen érzés volt; olyan hosszú, hosszú idő telt el, évek, egy élet is. – Draco, fiam, mit tettem... mibe kevertelek...?

Draco nem szólalt meg. Az apjának erős angol tea és cigaretta meg cserzett bőr és drága kölni illata volt.

– Elűztelek – mondta megtört hangon –, most meg...

– Azt hittem, pont ezt akarod – mondta Draco, kibontakozva apja karjaiból, hogy komolyan a szemébe nézhessen.

Arcán tiltakozás látszott.

– Nem – mondta –, soha.

– Egész életem során csalódott voltál, hogy nem lettem a te tökéletes, aranyvér-hívő katonád – vetette közbe Draco összevont szemöldökkel. – Soha nem úgy éltem, ahogy szerinted egy jövendőbeli Lord Malfoynak kellene. Soha nem voltam...

– Draco – szakította félbe apja, megragadva mindkét vállát. A tekintetében sürgetés, határozottság, de egyben a tragédia árnyéka is ott volt. – Nehéz eset voltál. Néha egyenesen lehetetlen. Nem könnyű egy olyan gyerek szülejének lenni, aki okosabb nála. De soha nem akartam, hogy megváltozz. Kivéve... kivéve, ha ez a változás elkerülhetetlen.

Draco semmit nem érzett ennek hallatán. Talán komolyabb érzelmi jelentősége is lett volna a számára, de nem az átok hatása alatt. Az átok alatt ez értelmetlen volt. Semmit sem érzett és nem is reagált.

– De jobb így – mondta aztán. – Biztos vagyok benne, hogy örülsz, amiért a háború győztes oldalán láthatsz. Így van?

Az apja visszahúzta a kezét és Dracót kezdte méregetni. Ez egy próba, és az apja is nagyon jól tudja. Lucius Malfoy nem egy zseni, de nem is ostoba.

– Természetesen örülök – felelte. A hazugsága olyan hihetőnek tűnt, hogy Draco majdnem be is dőlt neki.

– És biztos vagyok benne, hogy egyetértesz abban, hogy a cél szentesíti az eszközt, bármilyen kíméletlen is az.

Az arca tökéletesen higgadt volt. Ám Draco tudta, olyan nincs, hogy az apja nem neheztel, amiért a Sötét Nagyúr elrendelte a felesége meggyilkolását. A kérdés csupán az, hogy mennyire, és mit tervez tenni ennek kapcsán, ha tervez persze valamit. Draco legfőbb célja most már az, hogy láthassa a Sötété Nagyurat hatalomra jutni, és senkinek nem engedi, hogy ezt hátráltassa, még az apjának sem.

– A háború szükségszerűen áldozatokkal jár – mondta az apja. A hangja igen óvatosan csengett. Mindig is kiváló volt abban, hogy pontosan azt mondja, amit az embereknek hallania kell.

Draco felkapta a talárját a közeli székről.

– Le kellene menned a szalonba – mondta. – Nagyurunk reggel nyolcra megbeszélésre hívta a belső tanácsot.

Bebújt a paraván mögé és nekilátott öltözködni. Nem hallotta lépések zaját, ami arra utalt volna, hogy apja kiment.

– Azt hiszem, szép lenne, ha a középső neve Narcissa volna.

Draco keze nem remegett meg. A megjegyzés az égvilágon semmilyen reakciót nem váltott ki belőle.

– Igen. Szerintem is megfelelő.

Újabb perc telt el némán. Draco begombolta a talárját, az apja pedig további szó nélkül hagyta el a szobát; az ajtó egy kattanással becsukódott mögötte.

Pár perc múlva Draco felöltözve baktatott lefelé. Lyra mélyen aludt a bölcsőjében, Draco pedig meghagyta a házimanóknak, hogy etessék meg, ha felébred. Épp akkor ért a lépcső aljára, amikor a Sötét Nagyúr magas, vékony, sápadt alakja befordult a sarkon, talárja a bokája körül hullámzott.

– Nagyúr – üdvözölte Draco, és enyhén meghajolt.

– Jó reggelt, kismadár – mondta a Sötét Nagyúr. Hangszíne furcsán gyengédnek tűnt. – Hogy van a baba?

– Mélyen alszik, Nagyúr. A házimanók úgy vélik, egészséges, de azért szeretném, ha egy rutinvizsgálat erejéig egy gyógyító mágus is megnézné.

– Biztos vagyok benne, hogy megoldható. – Megálltak a dolgozószoba ajtaja előtt, a Sötét Nagyúr pedig fürkészőn nézett rá. – Jól áll ez a szín, kismadár.

Draco végignézett magán. Egy passzos szürke talárt viselt, fehér nyakkendővel.

– Gyakrabban is hordhatnád.

HORDD GYAKRABBAN. A parancs meglepte Dracót, aki el is csodálkozott, hogy miért fontos közvetlen parancsba adni azt, hogy milyen színt viseljen. Ám mielőtt még rákérdezhetett volna, a figyelmüket Piton professzor vonta magára, aki Dolly, a házimanó társaságában jelent meg a folyosón.

– Nagyúr – mondta a Sötét Nagyúrnak, noha a tekintete Dracóra szegeződött.

– Perselus – felelte a Sötét Nagyúr. A mosolya különös és féloldalas volt. – Menj csak be. Mi is mindjárt jövünk.

Piton professzor habozott. A tekintete még mindig Dracón pihent, mintha szeretett volna mondani neki valamit, de bármi is volt az, halasztásra került. Bólintott, és bement a dolgozószobába. Draco követte a tekintetével.

– Nem zavar – szólalt meg Draco, mihelyst bezárult a férfi mögötte az ajtó –, hogy Piton professzor Dumbledore kémje?

– Vicces, de nem – felelte a Sötét Nagyúr. – Nincs szükségem a hűségére. Lényegtelen információkat szolgáltat lojalitása ellenére is. Még a hazugságaiban is van értékelni való. Amíg ellenőrzés alatt tartom, hogy mit tudhat, az előnyei túlsúlyban vannak a kockázataival szemben.

– Mindvégig tudtad? – nézett rá Draco féloldalt.

– Előbb tudtam, mint ő maga.

Draco valahogy meg is lepődött meg nem is.

– Ő tudja, hogy te tudod?

– Ó, természetesen – felelte könnyedén. – Ez egy játék köztük.

Draco hümmögött. Együtt bementek a dolgozószobába.

Egy hosszú asztal lett felállítva, noha alig ültek mellette. Csak a belső kör tagjai voltak jelen – Draco, Piton professzor, Draco apja, Bartemius, Avery, Nott, Macnair –, és habár a kora reggel fénye beszűrődött az ablakokon, valahogy kevésnek tűnt; a szoba sivárnak és sötétnek hatott. Draco biztos volt benne, hogy erre az érzésre csak ráerősített a Sötét Nagyúr mindent elsöprő jelenléte.

– Számos célunk van, amiket fontossági sorrendbe kell állítanunk és véghezvinnünk – kezdte Voldemort Nagyúr bevezető nélkül, miközben leült egy székbe az asztalfőn. Draco a jobbján foglalt helyet Piton professzorral szemben, aki meg a balján ült. Piton a szemébe nézett, Draco pedig megeresztett felé egy mosolyt.

– Hosszú távollétem arra kényszerít minket, hogy szinte a nulláról kezdjünk mindent – folytatta a Sötét Nagyúr –, de ez nem egy legyőzhetetlen nehézség. Egyszer már majdnem megcsináltam, és nem szándékozom többször elhibázni. A helyzet a következő: elsődleges célunk beszivárogni a Mágiaügyi Minisztériumba, beszivárogni a Roxfortba, megszabadulni Albus Dumbledore-tól, és kihozni a támogatóimat az Azkabanból.

– Minden tiszteletem, Nagyuram – szólt közbe Draco –, de azt hiszem, hogy legelőször össze kellene gyűjteni a horcruxaidat, és új rejtekhelyekre szállítani őket.

Bizonytalan csönd állt be az asztal körül. Beletelt pár pillanatba, míg Draco rájött az okára.

– Elnézést – mondta némi késéssel –, titoknak számítottak?

A Sötét Nagyúrra pillantott, aki felvonta egyik szemöldökét, miközben visszanézett rá, és leginkább úgy tűnt, hogy szórakoztatja a dolog.

– Mert én már tizenkét éves koromban rájöttem a létezésükre – folytatta Draco –, és elpusztítottam egyet. Elhiheted, hogy beszámoltam róla Albus Dumbledore-nak, és biztos vagyok benne, hogy azóta nem tétlenkedik. Nem lennék meglepve, ha párat már fel is derített volna. Vissza kell őket szereznünk, és biztonságba helyezni, ami megmaradt.

– Nagyuram – mondta hirtelen Nott –, micsoda pontosan a...?

A Sötét Nagyúr halottsápadt kezének egyetlen szigorú intésével elhallgattatta.

– Vigyél magaddal egy csapatot – mondta Dracónak. – Szükséged lesz rájuk. Elmondom, hová menj, és mire számíthatsz. Talán már arról is van elképzelésed, hova kellene elrejteni őket?

– Sértő, hogy egyáltalán kérdezned kell, Nagyuram.

Voldemort gonoszul elmosolyodott.

– Kiváló – mondta. – Vidd Bartemiust, Averyt és Greybacket. Feltételezem, hogy elegendőek lesznek.

Draco az elmúlt hetekben már megtapasztalta Bartemius kreativitását és zsenialitását, ha mást nem is. Avery (legalábbis az idősebb) rutinos párbajozó volt. Greyback pedig egy őrült, de legalább kiszámítható és irányítható módon volt az.

– Nagyon is – állapította meg Draco.

– Helyes. Beszéljünk az útvonalról.

Draco bólintott és Piton professzorra nézett, aki mereven ült magas támlájú székén, és sötét, kifürkészhetetlen szemével Dracóra meredt. Draco nem érzett semmit.