53. fejezet: 1995. december 17.

693 68 79
                                    


Kevés, mi bennem maradt – ezért kellesz nekem te.  

  Charlotte Brontë 


  – Jó reggelt, kicsi lány.

Lyra elmosolyodott, és kinyújtotta felé a kezét. Draco elméje végigvett pár vonatkozó adatot a hat hónaposak arcfelismerő képességéről, de ez mind feledésbe merült, amikor a kicsi megszólalt:

– Ba-ba-ba-ba-ba!

– Pontosan. – Draco kiemelte őt a bölcsőből, és a karjába vette. – Jól aludtál?

– Ba.

– Helyes.

Lyra belemarkolt Draco hajába, ő pedig nem bánta, hogy meg is cibálta.

– Szóval sikerült elsajátítanod a B-betűt – mondta Draco, miközben kivitte őt a hálóból a folyosóra. – És mi a helyzet a D-vel?

– Ba – felelte.

– Draco?

– Ba.

– Dra-co?

Lyra egy pillanatig merengő némaságban nézett rá, öklét a szájába tömte, aztán megszólalt:

– Ba.

– Jó, rendben, még csak hat hónapos vagy, szóval megpróbálom ezt nem felróni. Habár az is igaz, hogy én nyolc hónapos koromban mondtam ki az első szavamat. De semmi kényszer vagy ilyesmi.

A börtönből való kitörés óta – pontosabban azóta, hogy pár tucat háborús bűnös a Malfoy kúriában és környékén telepedett meg – Draco a keleti szárnyban tartotta Lyrát, ahol elkülönítve lehetett mindenkitől, aki valaha is szándékosan embereket kínzott. A szárnyban csak néhány háló volt, egy dolgozószoba és egy apró nappali, amit étkezőnek használtak. Nem volt az igazi, de megtette, és így Lyra jóval nagyobb biztonságban lehetett.

Draco belépett a rögtönzött étkezőbe, és épp beletette Lyrát a szép, magas mahagóni etetőszékébe, amikor Dobby megjelent.

Draco az előbb kérte meg rá, hogy hozzon reggelit (meg egy doboz mazsolát, mert az apró tárgyakkal való foglalkozás fejleszti a kéz-szem koordinációt), és megragadta Lyra kedvenc kék kanalát, amikor meghallotta az ajtónyitódást. Röviden hátrapillantott a válla felett azt gondolván, hogy az apja az, de gyorsan megint hátrafordult, amikor rájött, hogy téved.

Voldemort Nagyúr lépett be a szobába természetellenes nyugalommal. Dracót azonnal rettegés töltötte el. Mindig rettegés töltötte el, amikor a férfi és Lyra egy szobába kerültek. A bizalom és engedelmesség, amit az átok kényszerített rá, sosem volt elég ahhoz, hogy elfelejtse: a kicsi és törékeny csecsemő húga egy helyiségben van egy tömeggyilkos pszichopatával.

Draco biztos volt benne, hogy nem is szabadott elfelejtenie.

– Nagyuram – mondta mereven, miközben fürgén a férfi és Lyra széke közé lépett.

– Kismadár.

Mint mindig, amikor Voldemort a szobában volt, Lyra nyűgösködni és rugdosódni kezdett. Draco szerette volna vigasztalni, de egy pillanatra sem merte levenni a tekintetét a Sötét Nagyúrról.

– Avery üzent, hogy a szálak, amiket megmozgattál, működnek. Egy különleges tanácsba került, aminek a célja, hogy felülvizsgálja a Roxfort tantestületét, és a tapasztalatokról jelentést tegyen a miniszternek, hogy eltávolíthassák a nemkívánatos személyeket.

Draco bólintott.

– Valamint a Reggeli Próféta címoldalon ócsárolja a rémeket látó Harry Pottert és az ő abszurd állításait a Sötét Nagyúr visszatéréséről.

– Lenyűgöző, mire képes pár jól megfogalmazott rendelet, Nagyuram.

– Apropó Harry Potter.

Draco lélegzete elakadt. A Sötét Nagyúr megállt, és Draco fölé hajolt. Egészen közel volt, Dracóban pedig hirtelen tudatosult, hogy az asztalig hátrált.

– Pár nap múlva indulsz. – Már olyan nagyon közel volt. Draco szíve dübörgött a mellkasában.

– Igen, Nagyuram.

– Be kell vallanom, még mindig nem tetszik a terved – mondta.

– Tudom, Nagyuram.

– Semmilyen terv nem tetszik, ami távol tartja tőlem a jobb kezemet.

– Nincs más mód, Nagyuram.

– Főleg az olyan terveket nem szívlelem, amik miatt Harry Potter közelében kell lenned.

– Gyűlölöm Harry Pottert, Nagyuram.

Voldemort vörös szeme elsötétült.

– Tudom.

Lehajolt. Draco torka elszorult.

– Nem fogod elfelejteni, kihez tartozol, ugye, kismadár?

– Én... – Draco nagyot nyelt. – Nem, Nagyuram.

– A kismadár nem felejti el a kalitkáját, igaz?

– Nem...

– Nem – visszhangozta a Sötét Nagyúr, és egy ujj kalandozott Draco csípőjére, és ne, egek, ne, ne most, ne itt, ne Lyra előtt, tényleg idáig fognak fajulni a dolgok? – Nem, nem fogsz. Tudod, miért vagyok biztos ebben?

Draco nem felelt. Becsukta a szemét, és emlékeztette magát (újra és újra), hogy a hosszú távú emlékezet nem alakul még ki ilyen fiatal korban, Lyra nem fog emlékezni, Merlin, add, hogy ne emlékezzen! Draco nem tudta volna elviselni.

– Azért vagyok benne biztos, hogy nem fogod elfelejteni, mert sosem tennéd kockára ilyen vakmerően a húgod életét.

Draco keresztüllátott a burkolt fenyegetésen. Félelem, harag, gyűlölet sűrűsödött össze a rémisztő, elnyomó semmiben. A kéz a csípőjén körbecirógatta a csontja kiemelkedő részét.

– Megrémültél.

Lyra sírni kezdett.

– Én... én csak képtelen vagyok napirendre térni...

A Sötét Nagyúr lehajolt. Szabad kezét felemelte, és Draco hajába túrt vele. Draco halk, elhaló hangot adott.

– Mondd ki, kismadár! – mondta mély hangon. – Mondd ki, mitől félsz!

A szavak elakadtak Draco torkában.

– Az átkod rám kényszerítette engedelmesség ellenére sem vagyok képes napirendre térni afölött, hogy... hogy lényegében... te...

– Mondd ki! – ismételte el Voldemort.

MONDD KI.

Draco összeszorította a szemét.

– Nemi erőszak. – Milyen hitvány szó volt, milyen kellemetlen. Esetlennek tűnt, szörnyűnek, nehéznek.

A Sötét Nagyúr egy mély, fenyegető hangot adott.

– Ez nem egy olyan probléma, amire valaha is számítottam volna, hogy majd szembesülnöm kell vele – ismerte el. – De mint mindig, te kivételt képezel a szabály alól. Ahogy az érzékeimre hatsz, az valami megdöbbentő. Minden mozdulatoddal, a zsenialitásod minden egyes kis lenyűgöző megnyilvánulásával jobban magadhoz vonzol. És hogyan is tudnálak visszaengedni ahhoz a mocskos korcshoz akár csak pár napra is anélkül, hogy a magaménak nyilvánítanálak?

Túlságosan közel volt ahhoz, hogy Draco láthassa az arckifejezését, de az alapján, hogy a csípőjén lévő kéz szorítása egyre erősödött, nem is akarta megtudni. A lábai kezdték megadni magukat.

Lyra tovább sírt.

Voldemort másik keze is megragadta Draco csípőjét, és annál fogva közel húzta magához a fiút, és ne, ne, ne ne Lyra előtt, ne előtte, kérlek, kérlek, ne...

Dörrenés hallatszott az ajtóból, és Draco összerezzent a hangra. A Sötét Nagyúr mozdulatlanná dermedt, de nem húzódott el. Draco rávette magát, hogy kinyissa a szemét. Apja állt a falhoz vágódott ajtóban.

Gyilkos tekintettel nézett, de nem mozdult.

– Hmm – szólalt meg a Sötét Nagyúr szinte csevegő hangon. – Apád időzítése már-már túl szép, hogy igaz legyen, nem?

Draco nem felelt. Képtelen volt rá.

– Szeretnél valamit mondani, Lucius?

– Bellatrix és Greyback visszahozták a mugli minisztert, akit kértél – mondta röviden, de élesen.

– Hmm – mondta megint. – Szégyen. De talán majd később.

Azzal visszahúzódott, mire Draco háttal az asztalnak esett, és azt kívánta, bárcsak ne remegne a lába.

A Sötét Nagyúr az ajtó felé sétált, hogy kimenjen, de Lucius nem állt félre, hogy elengedje. Számos hosszú másodpercig bámultak egymásra félelmetes, feszült némaságban. A gyilkos indulat még mindig ott volt Lucius tekintetében. Egész párbeszéd zajlott le köztük kimondatlanul. Kihívás, a kihívás viszonzása, fenyegetés, ellenszegülés. Egyikük sem táncolt vissza, de a Sötét Nagyúr végül kiférkőzött Lucius mellett, és elment.

Draco megkerülte az asztalt, és remegő kézzel felvette Lyrát. Csitítgatta, amint az a vállába zokogott.

– Draco.

Draco nem felelt. Továbbra is Lyrát nyugtatgatta.

Draco.

– Ne.

– Rád erőszakolta magát?

– Ne csináld ezt.

Draco, hozzád nyúlt?

Lyra apró karját Draco nyaka köré fonta, amennyire csak tudta, Draco pedig megsimogatta a hátát, és beszívta selymes, szőke hajának illatát.

– És ha igen, attól mi változik?

Rohadt sok minden változik!

Ne szegülj szembe vele! – vágta rá Draco, de ettől Lyra csak jobban sírt. – Ne válj az ellenségévé! Ne kelljen ellened fordulnom!

– Draco – vicsorgott az apja –, ha egy ujjal is hozzád ér, magad kell, hogy megölj, ha vissza akarsz tartani attól, hogy apró darabokra tépjem!

– Nem gondolod, hogy ez erős túlzás? – morogta Draco. – Úgy gondolod, hogy nem tenném meg? Megölette velem az anyámat! Ha a hátrányaid túlsúlyba kerülnek az előnyeiddel szemben, te is erre a sorsra jutsz!

A párbeszédet ólomsúlyúvá nehezítette mindaz, amit nem tudtak, nem mertek kimondani. Apja szinte remegett a dühtől, Draco pedig képtelen volt Lyrát elcsitítani. Leült egy székre, és egy francia altatódalt dúdolva magához szorította.

Apja hosszút sóhajtott.

– Élned kell – suttogta Draco. – Túl kell élned, mert ha nekem nem sikerül, csak te maradsz Lyra számára.

– Draco – szólalt meg Lucius megtörten.

– Ne – felelte Draco. – Kérlek, ne. Kérlek, kérlek. 

KáoszelméletWhere stories live. Discover now